December, Karácsony, munka

Némi szünet után újra jelentkezem. Túl az első betegségen. A számomra nagyon kellemes néha 20 fok körüli nappali csúcshőmérsékletet közvetlenül követő délutáni orkánok bedöntöttek. No panic, már minden oké, csak ehhez az éghajlathoz is hozzá kell szokni. Reggel és este hideg van, napközben sokszor max pulóveres idő és baromi nehéz ehhez öltözni. A felfoghatatlan, hogy a középiskolás lányok uniformisa ilyenkor is a cipő, zokni, kék miniszoknya és matrózblúz. Ők mindezt harisnya nélkül, ahogy a természet őket odateremtette, úgy alkalmazzák. Respect. Hozzáteszem, influenza szezon van késő tavaszig, ami gondolom erre az éghajlatra és öltözködésre is visszavezethető. És persze a semmi orrfújás szabályra. Tokió megtelt ninjákkal, a lakosság egy jelentős fele maszkban breakel a vonaton, az utcán, többen még az órákra is maszkkal ülnek be…

Sok esemény nem történt az utóbbi időszakban, feküdtem vagy olvastam/írtam. Az elmúlt pár hét számotokra is érdekes élményt nem hozott, de legalább munka volt és körvonalazódnak az eredmények és az, hogy meddig akarok/fogok eljutni. Ami az élményeket illeti, sikerült nagyjából összegyűjteni azokat a helyeket, ahova szeretnék eljutni Japánban. Van bőven látnivaló, majd kiderül, hogy időben és anyagiakban mi az, ami belefér. A shinkanzen, azaz a japán gyorsvonat mindenhova elvisz, de nem olcsó mulatság, nagyjából távolságarányosan a repülőjegy árával azonos. Ez némi korlátot jelent a távolabbi pontok esetében, de majd optimalizálok.

Elsőként a Világörökség részei. Ezeken felül van pár nagyon szép relatíve közeli hely is (Hakone, Yokohama), amiket részletesen nem emelek ki, majd a fotók kapcsán írok róluk. Néhány vidéki helyszínt említettek még a kollégiumban lakó hazaiak és van egy plusz épület-érdekesség, ami a folytonos változást írja le (buddhizmus), ezeket szintén szeretném meglátogatni.

A január végén indított hazalátogatásom egyre több akadályba ütközik, de még nem adtam fel. Ma megtudtam, hogy nem január végén ér véget a félév, februárban lesz az egyetlen vizsgám (a többi tárgyból az évközi munka, a megtartott előadások, a cikkekkel kapcsolatos vitákban való szereplés és a kiadott feladatok adják a jegyet). A repülőjegy január 31-re szól, még végiggondolom, hogy mi legyen a megoldás.  

Más. A pszichológiáról és a kísérleti közgázról már írtam kicsi darabkákat. Minél több hasonló témájú munkát olvasok, annál erősebben hiszem, hogy sokak számára elengedhetetlen ismeretek rejlenek a pszichológiába. (Nem is értem, hogy a közgázon miért volt sok kötelező jog tárgy és miért nem volt minimum 3 kötelező pszichológiai tárgy.) Az, hogy a közgazdaságtan is ebbe az irányba megy, cseppet sem lep meg.

A kísérleti közgazdaságtan tulajdonképpen a kémiai és fizikai laboratóriumok közgazdaságtanra és döntéselméletre való alkalmazását jelenti. Hogy teljesen világosan fogalmazzak, egy megnyert kutatási összeget egy játék szimulációjára fordítanak, ahol fizetett játékosok (általában egyetemi diákok) csapatokban vagy éppen egyénenként végrehajtják az utasításokat. Ez arra jó, hogy a közgazdasági modellek optimum megoldásait vagy játékelméletek által kihozott Nash-egyensúlyt élőben teszteljék. És a tesztek sokszor (általában) nem igazolják a várt egyensúlyt. Mivel nem vagyunk számítógépek, sokszor fair döntést hozunk és nem kizárólag a saját hasznosságunkat/kifizetésünket nézzük, vagy éppen kellemetlen emberek vagyunk, és a „dögöljön meg a szomszéd tehene” elv alapján cselekszünk. Másik példa, hogy a (szinte) mérhetetlen fogalmakat, pl a korrupciót, illetve az arra való hajlamot vizsgáljuk. Összességében sok helyen gyanítható a sztenderd közgazdaságtan tévedése, de ezeket matematikai igazolás nélkül nem lehet felvezetni tudományosan.

Néhány példa:

1. Fizetésemelés. Kis létszámú csoport, ahol öt fő hasonló munkát végez. A csoportvezető dönt az öt beosztott fizetésemeléséről. Úgy ítéli meg (mindegy, hogy milyen alapon), hogy ketten jobban, hárman jól, de nem kiemelkedően teljesítettek, ezért mindenki megkapja az infláció-arányos fizetésemelést, ketten pedig infláció felettit kapnak. A közgazdaságtan erre azt mondja, hogy ez Pareto-javítás (senki nem járt rosszabbul és legalább egy valakinek a helyzete javult), és így a csoport hasznossága magasabb lesz. Robotokra ez igaz is lenne, de az ember másképpen működik. Ha hárman nem éreznek releváns különbséget a másik két beosztott teljesítményében, akkor a „csak inflációsok” határozottan rosszabbul érzik majd magukat, holott ők is kaptak fizetésemelést. Ez nem hogy magasabb hasznosságot nem, de több esetben határozott elégedetlenséget eredményezhet a csoport egészére nézve. A jövedelemre egyébként nagyjából azt állapították meg a kísérletek, hogy az abszolút jövedelem 70%-ban a relatív kb 30%-ban magyarázza a jövedelemmel való elégedettséget. Azaz jobban számít az összeg nagysága, de jelentős a saját jövedelmem referencia-csoporthoz (a szomszéd, munkatárs, a feleségem bátyjának fizetése; utóbbi háromszor súllyal…) mért nagysága is.
   
2. Nyerni vagy veszteni. Szintén a kísérletekkel tudták számszerűsíteni nagy mintán, hogy miként viszonyul az emberi természet nagy átlagban egy összeg elvesztéséhez és megnyeréséhez. Átlagban 100 USD elvesztését kb 200 USD megnyerése tudja kompenzálni. Vagyis ha veszít valaki 100 dollárt, akkor 200 dollár nyereség tudja kárpótolni. A magyarázat, hogy nem szeretünk veszíteni és az anyagi veszteség jobban megvisel minket, mint amennyire a nyereségnek örülni tudunk.

Ezek nyilván csak véletlenszerűen kiszedett példák voltak, de akad bőven miből szemezgetni.

Saját elképzelésem, hogy egy kis közgazdaságtant is említsek, azon alapul majd, hogy a hasznosság időbeli állandóságát feloldjam. Vagyis ha veszünk egy autót, hozzászokunk és egy jobb, új autót akarunk venni pár év elteltével, mert azzal érezzük csak azt, hogy javul a helyzetünk, tehát elégedettebbek leszünk. Másrészt az előző autó megvétele növeli hasznosságunkat, de idővel visszaállunk egy alap hasznossági szintre (ami genetikai és személyes adottság), mert megszoktuk az autót. Mindez a pszichológiai set-point elméleten alapul, azaz mindenkinek van egy alap elégedettségi szintje és ekörül ingadozik le és fel. Ennek formalizálása nem lesz egyszerű, de jól kifejezi majd az életszínvonal drog mivoltát, mivel a megszokás mókuskerékbe teker sokakat, hogy aztán a jobbat meg tudják venni, mert csak akkor érzik jól magukat, ha az életszínvonalukat folyamatosan növelni tudják. A gond az, hogy a reklámokkal, a kínálattal és a minőségi javulással versenyezni nagyon nehéz és sokan emiatt nem veszik észre, hogy helyben futnak.

Ezért is volt érdekes számomra a pozitív pszichológia úttörőjével folytatott Hard Talk interjú. A műsorvezető nem kicsit nagyképű filozófus stíluséban kérdezett és mondta, hogy eddig is világos volt, hogy nem a pénztől és a jövedelemtől leszünk boldogok. Ami elmélet szintjén biztosan így is van, de a mindennapi megvalósításban kétlem, hogy a társadalmak többségében működne, és ne lenne jellemző az erőteljes vágyakozás az anyagi biztonságra, a luxusra, az anyagi gazdagságra. Pont ez a vicces, hogy az ember sokszor tudja, hogy mi a jó neki, mégsem úgy dönt/cselekszik. És itt válik a dolog érdekessé, mi tántorít el minket attól, ami tudjuk, hogy jó. 

Snitt.Tokió kék fényben ragyog, jön a Karácsony, amit szerintem ugyanúgy fényképezőgéppel hoztak be ide, nem tűnt fel, hogy ennek némi vallási alapja is van. De csak a nyugati szemléletből fakadó kritikusság szól belőlem. És tényleg: megjegyzem, hogy komoly hangulata van a vonaton lévő hirdetéseken látható csíkszemű télapónak. Egyébként Japánban 23-a a császár születésnapja, 24-e Karácsony és utána minden az Új Évről szól, hiszen az a legnagyobb ünnepük. Otthon, gondolom, az ünnepi őrület illatát lehet érezni mindenhol és dugig vannak az üzletek/bevközpontok. Itt ez nincs így, ezért sztoikus nyugalommal kívánok mindenkinek békés, áldott stb Karácsonyt és nagyon Boldog Új Évet!!!

Vigyázat, a tető alatt dolgoznak

Régen jelentkeztem ennek több oka is volt. Egyrészt az iskolai dolgaimba bele kellett húznom, a cikk (lassan) halad, és olvasok amennyit csak tudok, így nem sok érdemi dolog történt.

Japánról. Az olvasgatással több dolgot át kell értékelnem magamban és be kell ismernem, hogy a véleményemet meg kell változtatnom bizonyos dolgokban. A csodálatosan kifinomult esztétikum és a gagyinak tűnő giccs érdekes egyvelege látható itt. A véget nem érő felhőkarcolók között, mellett sok nagyon keskeny utca szalad, ahol egy autó éppen elfér. A többsávos utcáknak sincs erős körút hangulata, hanem olyan külvárosi utcáknak tűnnek. A kis utcák és a fák (néhol pálmák) miatt olyan érzésem volt, mintha egy olasz tengerparti kisvárosban lennék... Hatalmas dugók nincsenek, este is alig látni hosszabb sorokat, szinte mindenki a tömegközlekedést és a biciklit preferálja. Ami számomra nem befogadható, az a rengeteg szín (ez az ami nekem giccses). Mégsem mondanám, hogy összességében nem tetszik vagy rossz, sőt. Remekül érzem magam és sokkal nyugisabb az élet, mint Budapesten, ami igencsak sokkoló a lélekszám összevetésében...
Sok urban legend tűnik úgy, hogy megdől. Először is a "folyamatosan részeg japánok"... Biztos sokan isznak, és ha isznak, azt nem bírják, de jóval kevesebb részeg embert látni péntek este, mint otthon. Megdöbbentően naivnak tűnnek. A metrón/vonaton alszanak és sokszor az emberek ölében van a telefon/iphone...

A tévében nem a celebek, a csillogás megy reggeltől estig a csatornák nagy részén, hanem átlagemberek, olyan showk, amik egy hazai/európai szemében röhejesnek tűnnek. A sorozatok nagyjából a szomszédok színvonalát ütik meg képvilágukban. Tartalmilag nem értem őket, de a showkból kiindulva nem hiszem, hogy nagy magasságokat kell elképzelni. Egyik szombaton a nemzeti tévén fő műsoridőben este csoportos szekrényugrás ment. Ennek az volt a lényege, hogy emberek beszéltek pár mondatot, majd kis futás, dobbantás és hangosan nevettek, ha valaki pofára esett. Ez utóbbit egészen eddig a hétig lenéztem és nem nagyon értettem, hogy ebben mi a logika. Mivel Japán, biztosan meg van ez tervezve – gondoltam. És tényleg. Richard Layard (angol közgazdász) művében olvastam a média hatásáról, ahol leírta, hogy a tévé teljesen új világot hozott az emberek számára, sok szokást és az emberi kapcsolatokat is megváltoztatta. A lényeg: az átlag nyugati tévékben celebek, sztárok, filmek szerepelnek többségében. A tévénézők többségét, az "átlagembert" egész egyszerűen eltérítik, mert a tévében túlsúlyban vannak a gazdagok, a sztárok és a luxus. Holott ők a társadalom max 5 százalékát teszik ki. Az átlagemberek, akik életszínvonalban ettől messze állnak (és a társadalom nagy részét adják) pedig alul-súlyozottak a tévéműsorokban (időben). (Mindezt több kutatás is vizsgálta.) Hol itt a gond, ha ők az érdekesek? Az a bökkenő, hogy az átlagember "referencia csoportja" változik meg. Vagyis az a csoport, akihez méri magát mind anyagilag, mind életminőségben, külsőben, mindenben. A tévé remek dolog, csak nagyon óvatosan kéne használnunk, mert könnyen visszafelé sül el: a mai szórakoztatás maholnap elégedetlenséget okoz. Így aztán kénytelen vagyok önkritikusan beismerni, hogy tényleg cool dolog volt azt mondani eddig, hogy mennyire igénytelen gagyi műsorok mennek itt a tévében, de ettől még a céljukat elérik: nem táplálnak felesleges és irreális vágyakat folyamatosan.

Az emberek nagyon nyugisnak tűnnek és minden rendezett. A japán őrült munkahelyi hajtás sem mondanám, hogy annyira átjön... Több emberrel beszéltem és inkább az a jellemző a hallottak alapján, hogy benn kell lenni az irodában addig, amíg a főnök nem megy haza, de ez nem azt jelenti, hogy stresszes hajtás van, vagy éppen feltétlenül munka. Vagyis internet stb. Lehet ezt elkötelezett személyiségnek vagy komoly munkamorálnak hívni, de felesleges munkahelyi tartózkodásnak vagy intézményesített családkerülésnek is.

Egy biztos, nagyon sokat adnak az ország reklámozására és nagyon más képet alakítottak ki magukról a világban, mint ami itt körvonalazódik. Ami a legérdekesebb, és általában mindenki elfelejti, hogy Ázsia keleti tövében nem a virágzó demokráciák (pl: Szingapúr; habár Japán elvileg demokrácia, de egészen másképp működik, mint Európában megszoktuk) és a hagyományos liberális gazdasági struktúrák vannak túlsúlyban. Hogy Ferber Katalin új könyve (amit minden gazdaság és történelem iránt érdeklődőnek ajánlok, nagyon elgondolkodtató) mentén haladjak tovább, ezekben az országokban olyasmit valósítottak meg a második világháború után, ami sokan terveztek egy előző rendszerben mifelénk is, csak az eszközök és a felépítmény máshova vezettek. Japán és több iparosodott délkelet-ázsiai országban törekednek és törekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek minimalizálásához. Már az is gyanús lehet mindenkinek, hogy miként érte el Japán évtizedeken keresztül a teljes foglalkoztatottságot úgy, hogy közben a világot verte gazdaságban? (Ma 5 százalék körüli a munkanélküliség és ezt óriási drámának élik meg.) Nos, az eszköz nem teljesen újszerű: tervgazdasági rendszer (igen!), maximális versennyel, magántulajdoni rendszer mellett. Egy iparág, a bankrendszer került állami kézbe és a kedvezményes (sokszor 0%-os) hiteleket azok a cégek kapták, amelyek nemzetközileg versenyképesek voltak. Ezekben a cégekben valószínűleg hatalmas hajtás és tempó ment, de sok iparágban meg is verték a világot. És ami működik, abba több pénzt tett az állam. De úgy komolyan, megbulizás nélkül. És ezt a sikert, mivel a nagybankok az iparvállalatokkal és a kereskedelmi vállalatokkal is összefonódtak, lehetett kamatoztatni/elosztani egyéb területeken. Hogy van-e túlfoglalkoztatás (kapun belüli munkanélküliség)? Igen. Ha az út menti fák lombját vágják, akkor egy fa körül 25-en dolgoznak. Hárman állnak létrán és vágnak, páran a létra mellett, nehogy baj legyen, a többi autós forgalmat irányít, a maradék felhívja a járókelők figyelmét vagy szedi a leesett darabokat, leveleket és rakja az autóra. Minden parkolóház előtt két ember a gyalogosokat és az autókat tereli és állítja meg felváltva. A nagyobb csomópontokban a lámpa mellett rendőr is irányítja a forgalmat csúcsidőben. A vonatállomáson a jegyet automatából lehet venni, de egy egyenruhás őr figyelmével segíti a vásárlást. Ha felbontják az utat/járdát, a korlátok és kordonok mellett legalább egy egyenruhás ott áll és felhívja a figyelmet a veszélyre, mutatja, hogy ez itt le van zárva, arra kell menni, nehogy ne vedd észre a kordont, átmenj rajta és beessél a Föld mélyébe.

A japán elv: „a kiálló szegeket be kell verni”. Azaz sem pozitív, sem negatív irányban nem lehet a közösségből kilógni. A hülyét felhúzzuk, a jót visszafogjuk, mert akkor kevesebb a konfliktus. Minderről véleményt nem akarok mondani, de érdekes, hogy ugyanabban a globális világban mennyire eltérő válaszokat és megoldásokat lehet találni a gazdasági és társadalmi berendezkedésre. Ehhez persze egy nagyon más társadalmi szemléletre van szükség. Hiszen, ha Hiroshi egy nyomás alatt jól teljesítő mérnök a Lexus gyárában, míg Yoshi a járókelőket segíti és felhívja a figyelmet az irányváltoztatásra, akkor érzékelhető, hogy Yoshi fizetése részben Hiroshi termeléséből jön. És mivel sok Yoshi él Japánban, ezt a rendszert kevés társadalom tudja úgy kezelni, hogy ez megszokott és konfliktust sem eredményez. (A Hiroshik teljesítményén felül azonban a globalizációban zajló gazdasági érdekérvényesítés, a nemzetközi tőke- és hitelkihelyezés is hozzájárul a Yoshik béréhez. Ebben a Japánok az USA-val azonos kaliberűek, csak mindezt csendben, sunyi módon, meghajlások kíséretében és hadigazdálkodás nélkül oldották meg. Arigatou.) Mindezt az apró eszmefuttatást ajánlom azoknak, akik a kínai eseményeket furcsa mixnek látják manapság. Van különbség Japán és Kína között, de Európából ez a különbség jóval nagyobbnak tűnik, mint Japánból vagy más DK-ázsiai kistigrisből. Itt ugyanis megszokott a tudatos, sok évtized alatt kivitelezett iparpolitika és a tervgazdaság, de mindezek a verseny, helyesebben a világpiaci versenyképesség érdekeit szolgálják. Valószínűleg a legtöbb tapasztalatot magába foglaló, tudatos és minden más ország által elkövetett hibákat feldolgozó modernizáció zajlik ma Kínában.

A facebookon van sok új kép, némi gasztronómia és pub (hogy fest az átlag kollégiumi koszt, milyen a japán supersize menü /fél kiló rizs/ és hogyan kell elképzelni egy pubot). Továbbá jártam az építési múzeumban, ahol 230 képet készítettem, ebből néhányat feldobtam. Ez hihetetlen élmény volt, a szamurájok korától kezdve bemutatta a japán épületek/építkezés alakulását, úgy, hogy a látogató bemehet a házakba, épületekbe (szigorúan cipőt levéve) és lehetett fotózni is. Ennek azért örültem, mert Japánban nem szokás még barátokat sem meghívni otthonra, azaz lakást belülről látni nem lehet gyakran.

Az órák továbbra is jók, lassan kezdek belejönni a matekba, de azért a kihívás továbbra is megvan. :) Megkaptam az első kettő ösztöndíjam is. Azért kettő, mert az októberi aláírást egy, azaz egy nappal lekéstem, így novemberben utaltak kettőt. (Azzal igazolom, hogy Japánban vagyok az adott hónapban, hogy bemegyek a tanulmányira a hónap előre meghatározott napján /tök összevissza egyszer legkésőbb nyolcadika, egyszer tizenhatodika/ és szignózom a nevem melletti cellát.) Ennyit a szabályok betartásáról. Az aláírás előtti és az aláírás hetében olyan hat alkalommal jártam a mi iskolánk (a közgáz) tanulmányi osztályán, ahol névről ismernek, de amíg nem dobtam oda a táblázat cellájába a nevemet, nem utaltak. :) Az előző bejegyzés óta Len (az albumban képen joghurtot evőpálcával) segítségével vettem telefont, így tudok tájékozódni is. Egyébként, ami hihetetlen számomra, hogy az iPhonera letölthető egy kanji felismerő alkalmazás, azaz lerajzolsz egy hasonló jelet, ő felajánl párat, klikk és kiírja angolul a jelentését…

A magyar csapattal néha újabb vacsora vagy ebéd szerveződik. A hétfői órám oktatója, Veszteg Róbert is csatlakozott a csapathoz. Az utóbbi hetekben ő is segít ötletelni a disszertációval kapcsolatban. Ahogyan én elfordultam „a növekedés minden felett” elvtől az elmúlt években, úgy ő is a kísérleti közgazdaságtan felé vette az irányt (ez utóbbi azt jelenti, hogy egy nehezen vagy nem mérhető, matematikailag nem modellezhető valós problémát embereken/csoportokon tesztelünk – hogy utána próbáljuk matematizálni vagy modellezni, de legalábbis megérteni). Hiába, a matematikai közgazdaságtan határvonalát már sokan érzékelik (és érzékelték páran korábban is), és ez a pszichológiai közgazdaságtan felé tereli a kutatókat. Emiatt az ottani újdonságokról is hallok, és ez nagy segítség. Voltunk indiai étteremben, nagyon jó volt a hangulat. Az indiai kaja viszonya Tokióval pont megegyezik a gyros-Budapest viszonnyal. Ma okinawait (tradicionális japán kaja) ettünk. Ez szerkezetileg hasonlít a kollégiumira, de nincs benne hús. Azaz, ami hazánkban a paprikás, az errefelé valami wokban nagy láng fölött sütött kimondhatatlan nevű zöld izé (sok zöldség). Ha engem kérdeztek, akkor paprikás. ;)   

Sushi extra: Kurosawa-filmhét

Sziasztok!

Említettem, hogy csak különleges okkal jövök, és ez most pipálva, mivel Mátrai Titanilla (korábban már említett Tita) írt egy rövid összefoglalót a novemberben érkező INGYENES filmhétről (Örökmozgó). Ha bárkit érdekel, itt egy rövid, laza előzetes egy Tokióban japán irodalom és színház témában doktorált fiataltól a filmekről:

"Novemberben Kurosawa-filmhét lesz az Örökmozgóban. Küldöm a műsort egy pár szubjektív megjegyzéssel. A filmvetítések ingyenesek, belépés érkezési sorrendben.

Rőtszakállú
Egy jó film 1965-ből, közel 3 óra, mégsem unalmas. Rőtszakállút, az Edo-kori orvost Mifune Toshiro alakítja, ez az utolsó Kurosawa filmszerepe (A vihar kapujában gyilkosa, A véres tron Macbteh-je, a 7 szamuráj Kikuchiyoja, stb). A film elég didaktikus, moralizál, nemcsak az Edo-korban, hanem a jelenben is. Mégis megható és felemelő az egész. Egy kórházban játszódik, jönnek-mennek-halnak meg a betegek, az ő történeteik laza láncolata; mindezt a kórházi dolgozók, főleg Rőtszakállú és a fiatal orvos foglalja keretbe.
Van egy elmélet, amely szerint a film szerkezetileg a No (japán Noszínház) szerkezetét követi, bár én ezt egy kicsit erőltetettnek érzem. A Nora jellemző ötös tagolás itt a fiatal orvos személyiségfejlődésében látható.

A gonosz jól alszik
Egy érdekes film, első ránézésre nem látszik, de egy nagyon szabad Hamlet-parafrázis. (Kapásból egy egérfogó-jelenettel indul.) A mindenkori korrupció, hatalom, stb. Kurosawa itt is nagyon kritikus, szájbarág, de közben a hideg futkos a hátunkon. Igazából a mai Magyarországra is könnyen asszociálhatunk. Nem sűrűn van alkalom ezt látni, ha nincs jobb dolgotok, érdemes megnézni.

Veszett kutya
Egy korai film A vihar kapujában előtti időkből. Meleg, tűző nap, izzadság, hajtóvadászat egy ellopott puska után. A film végén az üldöző és az üldözött összefolyik, lám, mind egy tőről fakadunk. (Mondhatnám, mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki.)
 

Élni
Több olyan filmessel es Kurosawa-kutatóval beszéltem, akik ezt tartják a legjobb alkotásnak a Kurosawa-életműben. Ezt a darabot időnként lehet látni TV-ben is. Röviden: neorealizmus.Találkoztam olyannal is, aki azt mondja, hogy a film a No struktúráját követi, pontosabban az álom-noet. Szóval a darab (film) első részében a főszereplő normál emberként jelenik meg, majd a film 2. felében a saját halála után a többiek elmondása révén kel életre, kvázi szellemként. Ezt az elméletet a feudális eszméket valló notudósok elutasítják, én viszont vagyok olyan laza, hogy egyetértsek vele.

Menny és pokol
Ez is egy érdekes film, didaktikus már megint, de ha nem láttátok, érdemes, érdekes. Ebből készült egy remake az utóbbi időben, inkább ne készült volna. Viszont szerencsére otthon az eredeti Kurosawa-verziót láthatjátok. A végén egy ablaküveg révén folyik össze a menny és pokol, avagy gazdag és szegény, avagy gyilkos és áldozat. Egy helyről jöttünk, egy helyre tartunk.

A vihar kapujában
Ezt nem kell bemutatni. Akinek mégis, az szégyellje magát!

Részeg angyal
Mintegy keretbe foglalva Mifune Toshiro pályafutását Kurosawa filmjeiben, ez volt az első közös munkájuk. Shimura Takashi a részeg orvos (amúgy meg a favágó A vihar kapujában-ban, a fő-szamuráj a 7 szamurájban, a halott az Élniben, stb.), és Mifune a tüdőbeteg maffiózó története. Kurosawa eredeti terve szerint Shimura lett volna a film főszereplője, de Mifune figurája a vártnál erősebbre sikeredett. Megint csak egy nagyon szájbarágós alkotással van dolgunk, a társadalmi fertőt nemcsak a tüdőbaj, hanem a szennyezett tó is szemlélteti. Majd Mifune halála (a tüdőbajba besegít egy kis külső behatás is) a kiteregetett fehér lepedők között Wajda Hamu és gyémántját juttatja eszünkbe. Viszont Wajda filmje 10 évvel ezután készült.

A program:

november 11, csütörtök 19.30 Rőtszakállú (165 perc)
                12, péntek 18.00 A gonosz jól alszik (150 perc)
                13, szombat 18.30 Veszett kutya (121 perc)
                14, vasárnap 18.00 Élni (Doomed/Ikiru - 143 perc)
                15, hétfő 18.00 Menny és pokol (High and Low, 142 perc)
                16, kedd 20.30 A vihar kapujában (Rashomon, 83 perc)
                17, szerda 20.30 Részeg angyal (kb. 100 perc)"

Remélem, hogy a kedvcsináló hatásos és páran el tudtok menni klasszikust nézni. 

Drogok ingyen

Nos, az adminisztráció/papírmunka/bürokrácia újabb Csomolungmáját másztam meg az elmúlt másfél hétben, de hiába az új csúcs, mindig kiderül, hogy magasabbra kell jutni, mert ez még közel sem a tető. Nem baj, egyszer elfogy a sok papír, ha másképp nem, hát ennyi fa nem terem sehol.

Túl vagyok az első egyetemi „J-pop” (japán pop) partin. Ez valójában annál is meglepőbb volt, mint amire számítottam, pedig nem tettem magasra a lécet az eddigiek alapján. Tulajdonképpen minden külföldi útnak részben az a lényege, hogy elmegyünk messzire, majd ott ráébredünk, hogy a Kárpát-medencének is vannak előnyei. Az egyetemi parti 17.15-kor kezdődött. Ö, mikor?? Igen, 17.15-kor.  19-ig volt kiírva. Aznap. Elsőként volt egy rock banda, három számot nyomtak, az király volt, az énekes lány sem nyávogott. Semmi kár nem ért alatta. Majd jött a hard j-pop és a szubjektív időutazás. A j-pop a rocktól kezdve, az elektronikus és fusion jellegű zenéken át a szentimentális gagyin keresztül, a „6 éves japán szoprán kislány énekel elektromos alapra” típusú zenéig mindent tartalmaz. A zene és j-pop gyűjtőfogalmak között annyi a különbség, hogy a j-popban japánok énekelnek. Jelen esetben egy egyetemi alkalmazott (valami nemzetközi karaoke versenyt nyert) és egy diák énekeltek borzalmasan romi számokat. Erre a ritmusból, dallamból és a japán lányok hozzászólásaiból jöttem rá. Olyan középfásymulatós zenei alapot kell elképzelni, amire egyébként tehetséges, jó hangú emberek énekelnek (ezúttal élőben)... A japánok nemtől függetlenül elolvadtak és ülve, a testükkel öngyújtóztak a lassúra. Engem ez a zaj nem érintett meg és már nagyon tudatmódosítottam volna, DE az egyetemi bulin 3 (!) féle tea és 3 (!) féle üdítő volt a kínálat, némi rágcsával. Arigatou, hogy 20 éve kitiltották az egyetem épületeiből a piát. Pedig ehhez a zenéhez minimum kosher szilvát illet volna adni. Mindezzel együtt és a "bulizó" közönségen végignézve úgy éreztem magam, mint amikor alsóban isi buli volt. Ami egyedül pozitív, hogy néhány helyi lánnyal tudtam beszélni. Vicces: a japán kislányok 19 évesek voltak, freshman-ek, azaz gólyák. Ránézésre olyan 14-nek tűntek. Meg is fogalmazódott bennem, hogy ha feltéve, de meg nem engedve, egyszer csak valahogy véletlenül a love-negyedben találom magam egy ilyen típusú lánykával, akkor gyakorlatilag is pedofilnak számítok vagy csak elméletileg? Ezen elmélkedésemből az egyikük körülbelül negyedik mondatban megfogalmazott kérdése rázott fel: hogy hány éves vagyok, majd kézzel mutatta, hogy nagy a korkülönbség... Anyád - fogalmazódott meg bennem, sztoikus nyugalmamban - akkord küldd ide a nővéredet. Valójában igaza volt, a buli hangulatából és az ő viselkedésük alapján tényleg nagy a szakadék. (Valahol olvastam, hogy részben a nevelés, részben a japánok diplomatikussága, részben mert a kanjik tanulása sokkal több idő – sok év alatt tanulnak meg olvasni-, és egy 20 év körüli japán jóval éretlenebb egy 20 év körüli európai/USA fiatalnál. Eddigi tapasztalataim szerint ez nagyon igaz.) Mindenesetre ez a fajta arconpörgés kicsit távol áll a hajnali körúton fogyasztott gyros hangulatától, amikor az ember bódult állapotban maximális koncentráció mellett is csak 50%-os valószínűséggel lehet annyira szerencsés, hogy az étel a szájába érkezik és nem a földre. Na, az szerencsejáték. Itt meg 18.57-kor jött a megnyugtató üzenet, hogy lépés van haza, mert most már el kell hagyni az épületet, de szaporán.  

Ma magyar vacsora volt, találkoztam végre a közgázról kiérkező lánnyal, Eszterrel (még a fenti csodás buli előtt beszéltünk) és a már korábban megismert Titával egy pizzás és sörös estet tartottunk. (Na jó, csak én söröztem.) Ők nagyon jó fejek, úgyhogy ez rendszeres lesz. :) Az egyetemi órákon szinte mindig mások az arcok, egy kínai sráccal és egy üzbég lánnyal találkozom többször, utóbbival sokat beszélek, és oda-vissza alapon segítünk egymásnak.  Szintén jó fej.

Megvan a bankkártyám. Helyesebben: megvaaaaaan. Másfél hete kaptam egy értesítést a kézbesítőtől, hogy a postánál landolt (a kollégiumi japán kódfejtők mondták), mert napközben nem voltam otthon és ezt csak személyesen lehet átvenni.  Akkor a közeli postára mentem, ahol kiderült, hogy nem, ez nem az a posta, nem nálunk van. Kiderült, hogy Kodairába vitték, a területi központi postára. Így nekiindultam szombaton és két vonatátszállással, megérkeztem, majd a googlemaps alapján rajzolt térképemet követve megtaláltam a postát (hiszen az utcaneveket órákba telne lerajzolni…). Hát a központi posta épülete túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy egyvalaki is tudjon angolul. Azonban mivel japánok, volt fordítógépük és az activity mellett 1-1 szavas dialógusok sorát folytattuk két nyelven (ők japánul, én angolul). Művészfilm. Pedig ez csak a kezdet volt. Kiderült, hogy az van, hogy ők ezt kézbesíteni fogják, tehát most mondjam meg, helyesebben mutassak rá a lapon arra a napszakra, amikor otthon leszek (ez délután 4 körül volt, tehát sok variáció már nem lehetett aznapra). Az este 7-9-es sávot választottam, miután felfogtam, hogy ők nem adhatják ki a csomagomat a bankkártyával, noha ott lapul valamelyik rekeszben kb 5 méterre tőlünk, hiszen ők a posta és az már milyen kellemetlenül nézne ki, hogy én személyesen elmegyek érte hozzájuk, amikor ők azért vannak, hogy kézbesítsék. Arigatou. Nekiindulok, odaérek, kinevezem magamat Tokió Kolumbuszának, majd közlik, hogy nem adják ki. Snitt. Back home. Este 8 körül csörgött a benti szobai telefon, Sato Úr hívott, hogy menjek, mert csomagom jött. Próbáltam meglepődni. Átvettem. Nem tudom leírni az érzést… 



:D Köszönöm Citibank. És mivel a bankkártyám birtokában már igényelhetek iPhone-t, amin többek között van okos térkép és útvonaltervező, most nem részletezem, hogy milyen a hangulatom. Az eddigi legnehezebb kihívás ért véget.

Ma egy korrupciós szemináriumot hallgattam egy ebéd kíséretében, majd szerdán a szünnapomat feláldozom, mivel egy árfolyam konferencián többek között McKinnon professzor (Stanford Egyetem) tart előadást, és ezért a nívóért érdemes beáldozni a napi vonatjegy árát. (Ő az a McKinnon, akit otthon az optimális valutaövezetek elméletről szokás ismerni közgazdasági körökben, holott általános árfolyam-politikában sokkal többet dolgozott.)

Egyébként időközben rájöttem, hogy valójában minden órám matematika. Az illúzió megnyugtató köd rétege elillant. Annyi a különbség, hogy az egyiken stratégiai döntéseket modellezünk játékelmélettel, a másikon ugyanaz, csak információhiányos állapotnak hívjuk, a harmadikon adott feltételek mellett bebizonyítjuk, hogy a demokrácia nem vezet társadalmi jóléthez, a negyediken meg senki sem titkolta, hogy hardcore matek lesz, hisz a modern haladó makroökonómia (OLG és új növekedésleméletek mind modellek) tulajdonképpen báránybőrbe bújtatott pitbull matematika. Szóval a demokrácia nem vezet társadalmi jóléthez. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire más ennek a bizonyításnak az ismeretében felkelni (átaludva a reggelit...). :) Viccet félretéve, legalább ragad rám egy kevés matek. Ami érdekes volt, hogy Matsumoto óráján volt egy kemény cikk, amiben a nyugati és a japán életfelfogást és ennek hatásait hasonlította össze. A nyugatiak nagy, hosszú távú életcélokat fogalmaznak meg és (részben ezért) az időfelfogásukban központi szerepe van az élethossznak. Emellett a nagy többségnek fogalma sincs arról, hogy a mindennapokban mit kell tennie a nagy célok eléréséhez, azaz nincs elképzelésük az útról. Hogy ezt a szitut megkönnyítsék, jól jön a vallás, mert azt támaszt nyújt és ad valamilyen útfelfogást. A japánok nem fogalmaznak meg nagy célokat. Megélik a mindennapokat és a rövidtávú problémák tökéletes megoldására fókuszálnak, nincs jelentős hosszú távú céljuk, mert más az időfelfogás és az élettől sem várnak nagy dolgokat – egészen más a halál értelmezése (ezekkel együtt érthetőbb lesz a kamikaze jelenség). Van út, de nincs úti cél. A japánok rövid, a nyugatiak hosszú távon racionálisak. Ami még meglepő volt, hogy a japánok ateisták, de nem a mi értelmezésünk szerint. Hisznek valamilyen Teremtőben, de nem gyakorolják a vallást nyugati értelemben és a fenti út-elmélet miatt a vallás/hit szerepe is egészen más. A konklúzió, hogy az embernek valahol a kettő közti arany középútban kéne élnie, mérsékelten nagy célokat kitűzve, a napi problémákra és feladatokra erősebben koncentrálva, mert ez vezethet el a mérsékelt nagy célok eléréséhez.

Vegyes olvasmányaim. Boldogság és társadalmi elégedettség. Én ez utóbbit fogom kutatni, de a boldogság megértése is lényeges. A boldogság egy pillanatnyi érzés, míg az élettel való elégedettség sokkal hosszabb távra utal. Abban a felfogásban, ahogy használom ezeket a fogalmakat, a boldogság egy élethelyzet változásból alakul ki (sikerül egy célt teljesíteni a munkában, nyer a csapatunk, segítünk valakinek, munka után eltöltünk másfél órát a haverokkal, összejövünk valakivel, akire régóta vágytunk stb), a második a napi életritmusunkból adódik, egy hosszú folyamat eredménye. A napi életben, művészetben, sokszor még könyvekben is szinonimaként használják a kettőt, van is némi átfedés, de mégsem teljesen ugyanaz a kettő.

A pszichológia tudományának megszületését a 19. század első évtizedeire teszik. Azóta sok száz mentális betegséget kutattak és ismertek meg valamennyire, de a pozitív pszichológia, mint önálló tudományág csak 1998 óta létezik, azóta kezdtek el komolyan, tudományosan foglalkozni a boldogsággal. Habár kutatások, kísérletek elvétve voltak, de tudományosan elfogadottan a boldogságot és elégedettséget alig több mint tíz éve kezdtük megismerni. Vagyis szinte még semmit nem tudunk arról, amit nagy gondolkodók, filozófusok és közgazdászok is az emberi élet legfőbb céljaként fogalmaztak meg. Most kicsit lemaradva szemezgetek (mert olvasásban és jegyzetelésben beelőztem), de az alábbi sorok néhány könyv lényegét képezik. :)

A fenti két fogalom közül bármelyiket veszem alapul, a genetikának nagy szerepe van bennük (pozitív vagy negatív személyiség – pl: hormontermelés miatt), szintén fontos, hogy gyermekkorunkat hogyan éltük meg (szocializáció), mennyire foglalkoztak velünk szüleink (ha gyakran jön az a válasz, hogy „apa és anya most nem ér rá” akkor a gyerek már fiatalon sem vár sokat az élettől), a maradék kisebb rész a napi életünk, a munkánk és a szabadidőnk eltöltésének függvénye. A nem genetikai úton kialakult életfelfogás (szocializációs) és a munkával-szabadidővel összefüggő rész alakítható, vagyis rajtunk (és a pszichológusunkon :D) múlik. Az alakítható rész nagyban függ munkánktól és különösen a szabadidőnk felhasználásától. A médiából sulykolt és így az emberek fejében megfogalmazódó fogyasztás-pénz-hatalom jelenségek a szerepe a boldogságban jóval kisebb, mint gondolnánk és ahogyan a mindennapokban elhelyezzük ezeket. Az alapszükségleteinken felül ezek inkább az egónk kielégítésére szolgálnak a kapitalista társadalmi berendezkedés elvárásai mellett. Az alábbi videó a Revolver című film (Guy Richie) végén látható:

Az ego a világon a legaljasabb szélhámos, amit csak elképzelhetünk, mert... láthatatlan.

A legegyszerűbb és legnagyobb átverés, hogy én te vagyok.

A probléma az, hogy az ego ott bujkál, ahol nem is keresnénk. Önmagunkban.

A gondolatainknak álcázza magát, az érzéseinknek. Azt hinnénk, mi magunk vagyunk.

Az embernek védenie kell a saját egóját. Nem ismer határokat. Képes csalni, lopni, ölni, bármit megtesz, hogy fenntartsa az ego állapotát.

Az embereknek fogalmuk sincs az egójukról, nem tudják, hogy létezik az ego, nem tudnak különbséget tenni.

Az embernek nehéz elfogadnia, először is, mert ez némileg fölötte áll. Mert bizonyos szempontból nagyobb értéket képvisel, és alkalmasabb az igazság megfogalmazására.

A vallásban az ego a gonosz megtestesülése. Na persze, senki sem veszi számításba, milyen ravasz az ego, hisz ő alkotta meg az ördögöt, hogy mást hibáztathassunk.

Létrehozva egy kitalált külső ellenséget, általában valós ellenséget is szerzünk magunknak, és ez az igazi veszélye az egónak, de ez is az ego műve.

Nem létezik olyan, hogy külső ellenség, függetlenül attól, hogy mit sugallnak a gondolataink. Minden ellenségképünk a saját egónk, mint ellenség, kivetítése.

És ha ez így van, mondhatjuk, hogy külső ellenségeink 100%-a a saját találmányunk.

A legnagyobb ellenségünk, a saját belső érzékelésünk, az egónk. A saját egónk.

Az ego a társadalmi elvárásokkal és a megfelelési kényszerrel terheli személyiségünket. A társadalmi elvárások alól nehéz kibújni, ha egyáltalán lehetséges, és nem is biztos, hogy az a tökéletes módszer az elégedettebb élethez. Sőt azt sem lehet állítani, hogy az ego csak káros lehet, de mindenképpen óvatosan kell kezelni az ego "elvárásait" és az egonkon keresztül megélt boldogságot. Érezheti magát valaki elégedettebbnek azért, mert több pénze, nagyobb hatalma van, mint másoknak (lsd lejjebb), a kérdés, hogy megéri-e az eléréséhez befektetett energia. A tudományos felmérések válasza döntő többségben: nem. Minden egyes plusz munkával eltöltött óra csökkenti például a társaságban eltöltött órák számát, amely egy átlagember esetében sokkal inkább hozzájárul a jó hangulathoz, boldogsághoz, mint az arányosan megkereshető pénz. Egészen egyszerűen a pénz/hatalom hajszolásával sokan lemaradnak az életükről és ez nagyrészben az ego által kijelölt megfelelési kényszernek, helytelen céloknak köszönhető. Mikroökonómiai megfogalmazásban az emberek rossz hasznossági függvénnyel rendelkeznek, azaz nem tudják reálisan felmérni, hogy mitől lesznek elégedettek és ezért nem megfelelően cselekednek. Ha ezt az elkövetkező fél év alatt be tudom bizonyítani, akkor egy elégedett ember leszek. :)

No, de nézzük végig, hogy mik válthatják ki bennünk a boldogság érzését, vagyis a boldogságnak milyen típusai vannak (Desmond Morris osztályozása).

- Cél-boldogság: egy cél elérése után érzékelt boldogság (veszélyes, mert mind a túl kicsi, mind az elérhetetlen célok boldogtalansághoz/elégedetlenséghez vezethetnek). Általában önmagunk legyőzésével függ össze.

- Verseny-boldogság: hasonló az előzőhöz, de itt valakin felül kell kerekednünk (le kell győznünk) ahhoz, hogy beteljesüljön. Ez talán a leggyakrabban előforduló boldogságforrásunk és egyértelműen a legismertebb. Itt a boldogság a másik ember/ellenfél veszteségéből adódik. Ebbe beletartozik a másik kinevetésétől kezdve minden, ami a felsőbbrendűség érzésén keresztül ragadható meg, többek között a sportsiker is. Ide tartozik több negatív boldogságforrás is (hatalomból, fájdalom okozásából származó boldogság egy védtelen felett): a gyenge és/vagy gyáva főnök, aki a hatalmában éli ki magát beosztottjain (lelki kínzó); szadista, aki a kín okozásától lesz boldogabb (testi kínzó); a nemi erőszakot elkövető (szexuális értelemben uralkodik); a gyilkos.

-  Együttműködő boldogság: közös célok mentén, az együttműködésből, mások megsegítéséből származó boldogság. (Lehet önérdek alapú is.) Veszélye, hogy a korábban leírt cél-boldogság csapdáját rejtheti magában. (pl.: Depressziós állatmenhely üzemeltető: minden állatot nem menthet meg és nem méri fel, hogy sok száz állaton segített, az a maradék pár szerencsétlen állat űzi depresszióba, amelyeken nem tudott segíteni.) Az utóbbi évszázad súlyos gondja, hogy a városiasodás rombolja az emberi kapcsolatokat a túlzott tömegek és népsűrűség miatt, ami a verseny-boldogság túlzott erősödéséhez vezet az együttműködés visszaszorulása árán. Ez már magában veszélyforrás, mivel sok probléma együttműködés nélkül nem, vagy jóval lassabban oldható meg.

- Szeretet boldogság: szeretet- és születés-boldogság. Más majomfajtáktól a szeretet-boldogság jelensége különböztet meg minket. Képesek vagyunk azáltal boldogok lenni, hogy szeretjük egymást. Amikor mindez párkapcsolatban találkozik, a szexuális- és szeretetboldogság együtt a legnagyobb boldogságszintre repíthet, amit az emberek elérhetnek. (Vagyis a boldogsághormonok termelése ekkor érheti el a legmagasabb mérhető szintet.) Végül a születés-boldogság nemcsak a saját kicsinyek születésével, hanem az unokák világrajövetelével érzékelhető (ez sem figyelhető meg más állatoknál és szintén a szeretetből jön).  

- Hedonista boldogság: biológiai boldogság, vegyi boldogság.
Elsőként a legnagyobb biológiai boldogságforrás, a szex. Biológiai sajátosságunk szemben más majmokkal, hogy a lányok is élvezik a szexet. Hány lánytól hallottam az elmúlt években, hogy „a fiúknak mennyivel jobb/könnyebb”. A bolygó legszerencsésebb nőneműi, a biológia kiválasztottjai mondják ezt. :) További emberi sajátosság, hogy reprodukció nélkül is átélhetjük az orgazmust, ez az, ami a hedonizmust beindíthatja a folyamatban. A hedonista csoportba tartozik még az étel/ital (ezt nem ragozom) és olyan kellemes dolgok, mint a masszázs vagy a fürdő. Utóbbiakhoz közeli és más csoportba nehezen sorolható a meditációval elért nyugalom-boldogság. Azon kevesek, akik ezt a tudatállapotot el tudják érni, sokkal hosszabb ideig képesek a boldogság érzését érezni életük alatt.
Vegyi boldogság: tea, kávé, dohány, alkohol, drog. Az előbbi könnyű drogok a legtöbb kultúrában elfogadott boldogság-serkentők, míg szinte minden kormány legnagyobb ellensége a drog (illetve ma már a gyógyszeripar is gyárt megannyi boldogító szert és mind kémiai, mind emberi szempontból a határok összemosódtak a sima drogokkal). Amellett, hogy az emberek döntő többsége ezek valamelyikéhez nyúl naponta, nagy az eltérés az elfogadottságuk szempontjából, pedig az eszköz ugyanaz, a hatás különböző. A mértékletesség mindegyik esetében fontos, de a kemény drogok esetében a rövidtávú boldogságért a függőség miatt hosszú távú nyomorúsággal kell fizetni.

- Intellektuális boldogság: játékok, művészet, kutatás, humor. Az intellektuális boldogság legnagyobb előnye, hogy maga a folyamat is gyakran táplálja a boldogságot, az eredmény/siker még inkább. A keresztrejtvénytől kezdve, a társasjátékon és a művészeteken át a legkomolyabb kutatásokig minden ide tartozhat. A kutatók érdekessége, hogy a döntő többségük nem az emberiség javát szolgáló felfedezés, hanem a szellemi kihívás, rejtvény miatt élvezi a tevékenységét. Ahogy a művészek esetében is (itt a mai művész értelmezése nem mérvadó) a legtöbb kiemelkedő klasszikus mű nem kereskedelmi céllal készült, hanem az önmegvalósítás, egy sajátos ötlet vagy világnézet kivetítése. A mai médiában folyó senkitömeg (tisztelet a kivételnek) soha nem tapasztalhatja meg ezt a szellemi boldogságot, mert nem művészek, hanem előadók vagy megcsinált sztárok. Végezetül a humort is az intellektuális boldogsághoz sorolhatjuk minden pozitív hatásával.

- Ritmus-boldogság: a zene, a tánc, az éneklés, a sportok, a vallási szeánszok, törzsi rituálék tartoznak ebbe a csoportba. Számomra meglepő volt, hogy a zene esetében nem a komolyzene, a klasszikus vagy a jazz a legmegfelelőbb, itt a hangsúly a ritmuson van és az agyunk számára legegyszerűbben befogadható típus a rave/elektronikus zene. Erre biztosan sokan felkapják a fejüket (én felkaptam), de hozzáteszem, ha rá tudunk hangolódni az ütemre. (Bizonyára nem véletlen, hogy eme zenék kedvelői előszeretettel alkalmaznak katalizátorként vegyi szereket.) Ha már itt tartunk érdekes a sport is. A ritmus és a mozgás együtt különböző hormonok termelését serkenti. Így például az endorfinét, ami a morfiumhoz hasonló hatású. Sokáig azt hitték, hogy ez a sportból származó boldogság egyedüli forrása, de későbbi kutatások ezt cáfolták. A futók eufóriáját egy anandamid nevű hormon okozza, amelynek kémiai szerkezete a marihuána szerkezetére hasonlít (kannabinoid neurotranszmitter). Igaz, hogy ez természetes reakciói eredménye, de kémiai szempontból a sportoló is drogos és ezek a hormonok okozzák az edzésfüggőséget az élsportolóknál (ugyanolyan kémiai függőség alakul ki, mint a sima kábítószer esetében). Persze a sportnak sok pozitív hatása lehet amellett, hogy természetes drogok hatása alá kerülünk. Így, ha lehet egy javaslatom: Nyomás sportolni! Fű és morfium ingyen. :)   

- Fájdalom-boldogság: ezt röviden mazochista boldogságnak lehet leírni. Egyik típusa az önmegtartóztató (antihedonista) személy, aki minél több mindent tilt meg magának, annál boldogabb. Olyan személyiségre jellemző, aki nem élvezi az életet, de érzékeli, hogy mások élvezik. Ezért életstílust vált és elhiteti magával, hogy lelki felsőbbrendűségben él. Amíg ezt egyedül játssza, önsanyargatásról van szó (ami szíve joga), a probléma akkor jelentkezik, ha erre az életre másokat is rá akar venni. (pl.: az afgán tálibok megtiltották a zenehallgatást, a tévénézést, a táncot stb.) A vegetáriánusoktól, a nem-dohányzókon át, a cölibátust követők és az öngyilkos merénylők is mind ide tartoznak, természetesen motiváció és nem veszély szempontjából.

- Veszély-boldogság: a veszélyt és kihívást keresők tartoznak ide, akik kockáztatnak és bátrabbnak érzik magukat a tettük után. Manapság a szerencsejáték és az extrém sportok és az adrenalin vadászat tartoznak ide. Előbbi esetében pénzt, az utóbbiak esetében az életüket kockáztatják a boldogság követői. Mivel ez utóbbi csoportban az életveszély vezet a boldogsághoz, egészen meghökkentő tevékenységek is tartozhatnak ide (pl. vonat alá fekvés).

Nagyjából ebből tudunk gazdálkodni. :) Érdekes végignézni azt, hogy a fenti kategóriák közül mennyi tekinthető pozitívnak és mennyi negatívnak. Meglepő az eredmény, de nem tragikus.

A jövő hétre több iskolai beszámolót is kell készíteni, másrészt „alkotói szabadság” következik, a cikk piszkozatának elkészüléséig csak sürgős esetben jelentkezem. Remélem, lesz miről beszámolnom és sikerült valamit kihoznom, továbbá némi számszerű bizonyítékot is felvonultatni az üres szavak után. Addig is vigyázzatok Magatokra!

Boldogság és döbbenet

Admin vége

Ma sikeresen leadtam a féléves rendelést és megvannak a tárgyaim. Az angol nyelvű történetek nem egyszerűek, sok a mélyen matematikára épülő dolog, japánul pedig nem szeretnék mester vagy phd órát hallgatni. :) Összesen 4 tárgyam lesz (vagyis hivatalosan ennyit vettem fel), de emellett még egyre valószínűleg beülök. Haladó játékelmélet (Advanced game theory, ne a fogolydilemmára gondoljatok :) ; statikus és dinamikus modellek tökéletes és tökéletlen információra), Economectrics of Information (Információs közgazdaságtan - amolyan moral hazard problémák stb), Theroretical Economic Policy (ezt a tutorom tartja, róla később; baromi mély és filozofikus, bár ez nem épp végtelen matek, egyáltalán nem tűnik easy-nek) és Topics in Theoretical Economics (ez elméletileg haladó makroökonómia, gyakorlatilag alkalmazott matematika: OLG modellek és új növekedési modellek). Nem bemelegítős magasságba tettem a lécet, de nem is azért vagyok itt. 
Még csak annyit, hogy az angol nyelvű mester órák (ami az egyetemi szintnek, azaz a 3+2 évből az utolsó kettő évnek felel meg) 3-5 fősek általában a tanár mellett és a tömegoktatásról. (Egyedül játékelméleten vagyunk többen) Így, ha kapunk egy 20 oldalas cikket, akkor fel sem merül, hogy nem olvasod el a következő órára. Kis diffi, hogy nem 1000 fő végez az évfolyamon egyetemi szinten (mester) közgazdászként, hanem mondjuk 15 fő. 

Tutor: a hosszú küldözgetések után Matsumoto professzor lett az emberem (vagy fordítva). Baromi kozmopolita már stílusra is, az első órát végigsztorizta. A Tokaji wine és a Hungarian salami is bele volt fonva a történetekbe és ezeket a világ legjobbjainak nevezte a maguk területén. (Először ez csak japán kedvességnek tűnt, de nem sokáig lsd csajok lejjebb) Sok magyar barátja van; az egyik egy magyar diplomata és professzor (?), akiről megjegyezte, hogy a világ legnagyobb igazságtalanságának tartotta, hogy milyen szép felesége van. Helyesebben azt tartotta annak, hogy az övé (Matsumotoé) miért nem olyan szép. :)
Matsumoto több évig ENSZ alkalmazott volt, tanácsadója volt indonéz kormányoknak, cseh, francia, indonéz és USA egyetemeken tanított. A területe nem tökéletesen fedi az enyémet, de hasonlóan alkalmazott és multiterületnek tűnik: az egyéni (és közösségi) döntéshozatal kulturális különbségeivel foglalkozik, illetve szociálpolitika és életszínvonal a másik kutatási területe. Az első óra a lényege: külsőre a magyar nők gyönyörűek, habár az európai nők mind nagyon szépek. Majd pontosított: úgy 30 éves korukig. Utána ázsiai nő kell, különösen tudná javasolni a japán nőket, mert azok örökké fiatalok. Igaz, csak külsőre - fejezte be. Már tanultam valamit. :) 

Mivel phd-t írni jöttem, baromi sok futkosás volt, hogy az írásban megtaláljam a legjobb segítséget. Eleinte futottam az academic writing kurzusok leszervezése után, majd a felvilágosodás: az egyetemen működik egy writing center, aminek az a feladata, hogy ha írsz egy cikket, diplomamunkát vagy disszertációt, akkor elolvassák és akadémiai írásmód (írástechnika, érvelés, logika - de nem nyelvtan és nem stílus) szempontjából személyes tanácsot adnak. Azért ez színvonal. Arigatou, ti vagytok az én embereim. Így a legnagyobb problémám megoldódott. Novemberre egy 15 oldalas cikk a terv, hogy leteszteljem őket és hogy valami folyóiratnak és néhány témában járatos embernek tudjak passzolni végre anyagot világszerte.

Nagy élménybeszámoló most nem lesz, pedig némi járkálás volt. A szállodákkal teli városrészt már tudom, hogy hol találom, ez azért fontos információ volt. :) Emellett nem elhanyagolható, hogy bandáztunk a Takanadobaba és Shinjuku közti koreai városrészben és bementünk egy híres helyi étterembe. A külső falon helyi és nemzetközi sztárok képei aláírásokkal. A vicc, hogy otthon szerintem a budapesti átlagember nem ülne be szívesen egy ilyen helyre, mert kicsi, semmi sznobizmus vagy ünnepélyesség nem sugárzik belőle, nem volt stílusosan berendezve és az asztalok baromi közel voltak egymáshoz, gyakorlatilag egymás hátán ültünk. A kaja viszont hihetetlenül jó volt (volt koreai segítségünk is, de nem bíztam benne, a képek alapján választottam) és tulajdonképpen hazai szinten is megfizethetőnek nevezhető áron kajáltam (780 yen ~ 1800 HUF). A kaját egy vastag tűzforró edényben hozták ki egy fa alátéten: sok marhahús, rizs, fűszer és zöld kíséretében a tetején egy nyers tojással, amit ha elkevertél a cuccban, akkor az teljesen megsült/főtt. Igazi élmény volt. 

Pénteken orvosi vizsgálat volt, ami után éves 2000 jenért lehet sportolni az egyetemen. 25 perc alatt volt tüdőrtg, pisi, szem, súly, magasság, vérnyomás pörgős-állomásos módszerrel... A legjobb a vérnyomás. Világszínvonalon kezelik a magas vérnyomást Japánban. Elsőre 141/x-et mért a néni. Chotto takai... (kicsit magas) Majd a szemebe nézett és kedvesen utasítva megismételte: chotto takai. Take deep breath and we measure it again. (Japlish nyelven...) Mintha én rontottam volna el, olyan hangsúllyal mondta, kicsit kezdtem is magamba nézni, elszégyellni magam. Majd kedvesen rámnézett, olyan fejjel,hogy szedjem már össze magam. Új mérés: 127/x. Ah, pölfektu bladu plesöl. (lyépa betűben gyengék). Semmi gyógyszer, semmi időhúzás, azonnali megoldás. Gondolom, ha nem jó, akkor még 3-4-szer megmértük volna. Ja és a 3-as, illetve 1-es szemeimet sikerült 1,5 és 1-re bemérni. Gyorsan javul a látásom, decemberben eldobom a szemüvegemet. Ha bárkinek bármi baja lenne, jöjjön Japánba, itt lebeszélik a betegségről.

A heti olvasmányaimból nem szemezgetek most, mert szinte csak boldogságos könyveket bújtam és jegyzeteltem. Majd legközelebb leírom, hogy kémiai szempontból miért drogos minden sportoló és egyáltalán milyen forrásai lehetnek a boldogságnak, vagyis annak, amit boldogságnak tulajdonítunk. A hétfői események után nem tudok felhőtlenül mosolyogni, még ha baromi messze is vagyok Ajkától.


Team-földelés
Hiába fogadtam meg, hogy nem fogom követni a hazai híreket és a bbc, cnn angol tájékoztató-hazugságait olvasom, amikor magyar katasztrófáról írnak, muszáj kinyitni a hazai sajtót. A legtöbb területen válságnak vagy katasztrófának, de mindenképpen súlyos drámának kell bekövetkezni ahhoz, hogy pár ember (aki érdemi döntést hozhat) elkezdjen gondolkodni. Olyan pár ember, akinek megvan az ereje, hatalma, ahhoz, hogy történjen valami, de a sors gyakran úgy hozza, hogy nem történik, hiszen minek is történjen, meg aztán csak a baj van mindennel, ami előrelépés lehetne. 

Az utógépek aztán mindig beindulnak, most újra lehet szilárdat köpni (bár arra katasztrófa nélkül is mindig van igény), mutogatni és elhárítani (felelősség), de az áldozatokat már nem lehet visszahozni, a környezeti károkra meg majd 10-25 éven belül fény derül. Érdekes vélemény
 
3000 milliárd forint a semlegesítés. Vajon mennyi lehetett a profit a hazai "sikerágazatnak" számító timföldgyártásban 20 év alatt? 300-400 milliárd? És mi lesz ha a tulajdonosokat börtönbe zárják vagy (bár meglepődnék) teljes vagyonukat elkoboznák? Visszajönne 100 milliárd? Maximum, de valószínűleg annak is a nagy része külföldön, közel lenyomozhatatlanul eltüntetve, befektetve, offshore-olva. De nézzük pozitívan: visszajön 100, meg talán fizettek némi adót, akkor buktunk összesen kb 2800 milliárdot (itt most nem a jelenlegi katasztrófáról beszélek, hanem pusztán arról a költségről, amit egyszer katasztrófa nélkül is ki kell fizetni). Arigatou. 

Hogy mehet tovább a rendszerváltás után 20 évig egy ilyen üzlet? Fejeket elfordítva, tudomást sem véve róla. Az a gond, hogy annyi helyen visszaköszön ez az állat. "Magyarországon nincs cigány-bűnözés." A szót nem szabad kimondani, mert politikailag nem korrekt. Ez a remek politika, ezzel meg is oldottuk a szociológiai szempontból is súlyos romakérdést, annak minden okát és folyományát. Ez egy példa a sokból. Strucc. Mert a strucc politikailag korrekt. 

És most vissza, hogy aztán igazságtalan legyek: tökmindegy, hogy megkenés vagy szakmai figyelmetlenség okozta ezt, de hány politikus vagy ellenőr feje fog hullani emiatt? 0. Persze az még mindig semmi, mert ha 5 ember lemond, attól még a gát átszakadt, a sérültek, áldozatok, szennyeződés maradnak és a helyreállítás költségei sem lettek előteremtve. Vajon hány egyéb ilyen iparág és veszélyes hulladék-tömeg lehet még 93000 km2-en??? Most lenne kedvem azt írni, hogy talán jobb nem is tudni róla, de nem, jó lenne, ha kicsit átvizsgálnánk az országot és képbe kerülnénk. 

A kezelés és a válságmenedzselés világszínvonalon zajlik, eljött a mutatóujjak ideje, lehet mondani, hogy ki kinek a barátja, ki mennyire felelős, milyen vállalkozói körökhöz vezet az üzlet. Tükör! Minden kormány felelős, 20 éve ment ez a teljesen értelmetlen (társadalmi költségeket is nézve) business. Miért? Mert itthon nincs ára a környezetnek és így a szennyezésének sincs. Tőlünk nyugatra (de valahol Európában tőlünk keletre is) már kiszámolták, hogy ez sacc mennyibe fáj, úgyhogy inkább nem csinálják. 

Felelős. A vállalkozó nyilván felelős, de ő aztán sosem fogja leállítani a termelést, hiszen ebből lesz vagyona, még ha töredéke is a szerzett vagyon annak, amennyi kárt okozott évtizedek alatt. Ameddig engedik, vagy meg tudja kenni a MINDENKORI irányítást/ellenőrzést, addig tolja és kaszálja a lóvét. Azért van az állam, a politikusok, az ellenőrző hivatalok, hogy az ilyen idióta visszaéléseket megakadályozzák. Minden turbulenciamentesgyomrú vállalkozó, aki ilyen veszélyt okoz a saját millióiért, felelős. Bár PéSándor reakciója érdekes, kivételesen egyet tudok érteni. Sőt, fürödjön és fulladjon meg a pénzében az ilyen ember, aki azt nyilatkozza rengeteg sérült, több haláleset és felbecsülhetetlen ökológiai katasztrófa után, hogy nem is veszélyes az anyag. Ugyan kicsit magasabb a Ph-ja a tömény hipóénál, jó-jó, de hogy veszélyes lenne... És végén kiderül, hogy az eső a felelős. Mert esett. Sőt, az eső genya és többet esett, mint kellett volna gátszakadás szempontjából. De az fel sem merül, hogy mily remek üzlet volt ez, és hogy a katasztrófa nélkül is az lett volna. Majd az adófizető barmok ennek a helyreállítását és semlegesítését is kifizetik. 

Most első a mentés és az azonnali segítségnyújtás, aki megengedheti magának, találja meg a megoldást, hogy valamivel segít (akár pokróc, ruha stb). Én már messziről megtettem.

Második; legyen végre valamilyen felelősségre vonás. Ebben nagyon rosszak vagyunk, de induljon már el ennek a kultúrája, hogy a lassú tanulás egyik első lépcsőfokára eljussunk. 

Majd annak végiggondolása, hogy milyen üzleteket engedünk és mennyit ér meg az adófizetők pénze, éves munkája és a környezetünk megóvása/helyrehozatala. Írom ezt egy olyan nagyvárosból, ahol az utcán tilos dohányozni (csak a legnagyobb állomások előtt van néhány négyzetméteres hely, ahol engedélyezett - na ezért nincs csikk sehol) és öt különböző hulladékot gyűjtenek szelektíven.

Start, meg ilyenek

Köszi újra a visszajelzéseket. Szolgálati közlemény, hogy a szemkápráztatásnak vége, új, de unalmas háttér és sablon működik. Most nem húzom az időt azzal, hogy valami értelmeset találjak, így egyelőre a jobb felső sarokban LGT-hangulat uralkodik ("madarak jönnek, madarak jönnek"). Fogok találni jobbat, de most esik az eső. :)

Az elmúlt héten annyira sok esemény nem történt. A legmókásabb, hogy Tokióban voltunk élőben pókerezni. Az álkaszinók nagyon családias hangulatúak, ide tényleg a társaság miatt és haverkodni járnak az emberek és nem nyereségvágyból. Egy kislány szépen beöltöztetve már az utcán invitál minket. Azért fake, mert beülsz valami kis pénzzel és a zsetonok utána már nem válthatóak vissza cashre (ez tényleg baráti és itt komolyan veszik, hogy tilos a készpénzes játék). Azért annak ellenére, hogy a játéknak így nincs értelme, jó lazítás volt. Egyrészt az osztólányokat szépen válogatták ki, másrészt az uniformisuk egy mini matrózruha volt, amit combfixszel alkalmaztak. A lányok néha beszállnak a játékba, a hangulat miatt. Azaz az osztó játszik is. :) Ez vagy úgy zajlott, hogy callolgattak (megadtak) és turnön (a negyedik közös lapnál) dobtak vagy callolgattak és a végén nutsot (azaz a lehető legjobb lapkombinációt) mutattak.  A hangulat annak ellenére volt nagyon jó, hogy sajnos japánul továbbra sem beszélek, de egy amerikai-japán srác, Kei szintén eljött és ha kellett, fordított. A vicces az volt, hogy két osztólány is mondta nekem (és nem Keinek, aki az USA-ban nőtt fel japánként), hogy szeretne angolul tanulni. :)))) A játék tényleg hülyülés volt. Előfordult, hogy 11-en ültünk és játszottunk az asztalnál, plusz az osztólány. Arigatou. A csúcs mégis ez volt:  egy japó srác bemutatkozott mielőtt leült (egész jól tudott angolul). Az osztólány odafordult hozzám a frissen megszerzett angoltudását csillogtatta: "He crazy."  A srác mondta, hogy a (bece)neve Michael Jackson. A második partijában egy KQ4 szivárvány floppon emelt, amire egy másik arc all-in ment. Jacko azonnal callolt. Az all-ines TT-t (tízes párt) mutatott, én teljesen idiótának éreztem (bármilyen dáma, király kombináció stb veri ezen a boardon), majd megértettem. Ugyanis Jacko J5 offot (azaz eltérő színű bubi 5-öt, jelen esetben bubi magast :D) tudott borítani. Elkezdtem hangosan röhögni, majd mondtam, h jogos: The Jackson Five. És a vicc az, hogy a többi ember az asztalnál csak a benyögésem után értette meg a poént. Természetesen a riverre érkező J megmutatta kártyája valódi erejét. :) Összességében nagyon jó volt, mert rengeteget röhögtünk, de azért túl gyakori vendég nem leszek, mert a játéknak így sok értelme nincs.

Elkezdődött az egyetem, de csak úgy óvatosan: A múlt héten 2 nap is nemzeti ünnep volt, hétfő és szerda (Tisztelet az Öregeknek Napja és Őszi Napéjegyenlőség). Kedden évnyitottak és mindenfajta megbeszélések, eligazítások, bevezetők voltak. Amolyan akadémiai előjáték. A folyamatok még meg-megakadnak, a közgáz könyvtár felújítás alatt (ami nem zárást jelent, hanem azt, hogy másik épületbe költözött és csak másnap tudják kiadni a kikért könyveket). A lényeg, hogy némi kilincselés után van tutorom (kutatást segítő prof) és nagyjából már a könyvtárban is el tudok igazodni, de ez lassú tanulási folyamat lesz. Ez gondolom így nagyon idióta kijelentésnek tűnik, hiszen egy könyvtár csak egy könyvtár és nincs ott semmi bonyolult folyamat. Snitt. Most képzeljük magunkat egy olyan könyvtárba, ahol minden japán írásjelekkel van kiírva és ha odamegyünk egy könyvtároshoz, akkor az angol nem, csak az activity nyelv működik (illetve a japán, amit kicsit beszélni felesleges, mert olyan összetett mondatot kapsz válaszként ajándékba, hogy arigatou). Panasz azonban nincs, mert így is segítőkészek és megoldják, addig nem mehetsz el. Ami sokkolt: a magyarok viselkedése errefelé, alighanem ez a legnagyobb meglepetés. Biztosan máshol is így megy ez, hogy az energikus külföldiek összefognak, de eddig nagy a kontraszt.  A jelenlegi alkotói szabadságát töltő, de itt tanító Ferber Katalin felajánlotta, hogy segít, amiben tud. Még egyszer: most Európában alkotói szabadságon van. Háromszor beszéltünk már Skypeon a sok-sok email mellett. Vállalta, hogy megbeszélhetjük a tárgyát, ad irodalmat és skypeon távoktat. Az alkotói szabadságán. Meghajlás. Nem akarok ezzel a kedvességgel visszaélni, de mivel tegnapig az egyetlen kapocs és segítség volt, megkerestem a megoldhatatlannak tűnő ügyeimmel. Nem vicc, az egyik ügyben neki köszönhetően (Angol emelt szintű akadémiai írás kurzust szeretnék hallgatni és az én iskolámban nincs, csak a tavaszi félévben) egy kollégája tegnap 4 emailt küldött felsorolva az összes lehetőségemet és két másik professzorral egyeztetett, hogy találjanak megoldást az ügyemre. Az ügyben vasárnap este írtam emailt Katalinnak (akkorra derült ki, hogy a rendszerben nem tudok ilyen tárgyat felvenni) és nem telt bele 24 órába, hogy minden infót megtudjak a lehetőségeimről és hogy mit kell tennem. 

Emellett kiderült, hogy az egyik órámat (economics of information) egy volt közgázos, Veszteg Róbert tartja. Ő is felajánlotta, hogy bármiben szívesen segít és adott pár tippet az itteni dolgokhoz. Majd a korona: este találkoztam a PhD-jét itt már befejező Titával, aki már eddig is több kérdésemre válaszolt mailben, tegnap pedig az összes problémásnak tűnő dologra adott angol web elérhetőségeket, illetve felajánlotta, hogy segít telefont venni stb. (Japán klasszikus irodalom-színház témában írta japánul a doktoriját, úgyhogy nem beszél rosszul Japánul :) ) Egyelőre erős a kontraszt, ha arra gondolok, hogy otthon hányan próbálták akadályozni, nehezíteni a kiutazásomat (olyanok, akiknek munkájuk volt az, hogy segítsenek, azaz a fizetésüket a diákok aktuális ügyeinek intézéséért kapják). Nem általános, volt pozitív kiugró példa több is otthon, de legalább annyian akadályoztak, mint löktek előre. Itt akivel találkoztam, kivétel nélkül segítőkész, pedig ezeket az embereket (szemben az otthoniakkal) nem ismerem, nagy valószínűséggel nem tudom meghálálni a segítségüket, azaz érdekek nélkül segítenek. Jó ezt látni és tapasztalni. Ha fele ennyi összefogást, energiát és kedvességet tapasztalna az ember otthon, akkor szerintem egészen más lenne az alaphangulat és minden jobban/könnyebben működne. Igaz, felfogom azt is, hogy értelmetlen az összevetés.

A csúcstechnológiájú és szerintem elveiben tervrendszer-alapú, centralizált japán államban a döntő többség segítőkész, mert ez a társadalmi elvárás. Egy olyan széttartó, törésvonalakat erősen mélyítő hangulatban, ami otthon kialakult ez nem elképzelhető és nem is reális elvárás. Szerintem az sem igaz, hogy csak a politikusok miatt alakult így, de ebbe most nem kezdek bele. Ne értse senki félre azt, amit mondok, de ezt hangsúlyosan úgy fogalmaznám meg az eddigi benyomások alapján, hogy a kommunizmus jó dolgait összegyűjtő államnak tűnik Japán. Rengeteg a szabály, amit be is tartanak. Nincs bliccelés a vonaton/metrón. Egy olyan centralizált állam, amelyben a nagy szorgalommal és tanulási szándékkal összerakva, központilag folyamatos modernizációra kényszerítik a társadalmat és a gazdaságot, összefogásra nevelnek. Más a napi emberi viszonyok alakulása. Ennek nem csak jó oldalai vannak, de annak aki 1 évet eltölt itt, annak kellemesnek tűnhet, ha megszokja ezt a mentalitást. A televízió és a média szerintem sokkal közvetlenebbül hat az emberekre, mint otthon és ezt szándékosan, tudatosan használják. A rendszer tökéletlenségét az elmúlt húsz év gazdasága bizonyítja, de Tokióban 20 év gazdasági válság után is alig látni homelesseket és senki nem kéreget a nagy megállókban. Válság ide, válság oda, a középosztály erős, sok a mérsékelten jómódú ember (hazai viszonylatban jómódú). És most azt sem lehet megfogalmazni, hogy persze a nagyváros, mert a japánok 80%-a nagyvárosi. Ugyanakkor, az igények is mások. Tokióban nem láttam még hivalkodó luxuslakásokat, igaz, látni viszont nagyon sok új/jó autót. Ennek ellenére tömegesen járnak bicikli-vonat kombóval dolgozni. És a biztonság is nagy plusz. Rendőrállam? Valószínűleg igen, de eredményes és biztonságos. Valamit valamiért. Ez azonban az idesodródó magyarok hozzáállását önmagában nem magyarázza. Magyarázhatja (részben) azonban azt, amit elsőre nem akartam elhinni, úgyhogy mindenképpen megosztom. Egy jó ideje tapasztalható, hogy a művészetrombolás megindult a playback-kel világszerte. Ebben maximum úgy lehet beégni, hogy mellétátog a "művész" a dalnak. Azt kell, hogy mondjam, ez már a régmúlt. Szeretném megosztani az egyik híres japán sztár, Hatsune Miku koncertjét (special thank to Leaf):



Arigatou.

Tegnap végre megindult az érdemi munka is, úgyhogy lassan felpörgök. Az egyetemi közeg egyre jobban vonz. ;) Pár embert megismertem, nagyon barátkozónak tűnik mindenki. Egy japán és egy kínai mesefiguraszerű (ekkora fekete szemeket csak rajzolni lehet) lánnyal beszéltem hosszabban. Telefon nélkül fél ember vagyok, ezt már megtanultam, de a bankszámlámig nem tudok telefont venni. Elérhetőséget az eddigi példák alapján úgy tűnik, hogy nem nehéz szerezni. 

Végül megvan az első függőségem. Desmond Morris a teát és a kávét is a könnyű drogok közé sorolja (azaz a kémiai boldogság kiváltó anyagok közé), nem tudom, hogy az eszpresszó-teát hova dobná. Ez a bigyó elképesztő, nagyon beteg: kávé és az itteni zöld tea keverékének tűnik és nagyon működik.

Többen kérdeztétek, de egyelőre nincs honvágy. Néhány ember persze hiányzik, de nagyon pozitívan látom most a barátkozási stb esélyeket, úgyhogy magányosnak sem érzem magam. Meg a skype is nagy segítség - a kommunikációs távolságok ezen a golyón megszűntek. A hangulat továbbra is jó, elképesztő természetesnek tűnik minden körülöttem, persze a könyvtár és az ügyintézés kihívás, de továbbra is wellnessnek és kellemes, hatékony kutatói-tanulói évnek gondolom a 2010-2011-et. Tudom, hogy ezért most szeretni fogtok sokan, de a legnagyobb közvetlen kihívásom, hogy 8 körül fel tudjak kelni a reggelihez. :) Hamarosan újra jelentkezem.

Peace

Wellness és némi munka

Nagyon kellemesen telik a pihenésem, igyekszem maximálisan kihasználni. Jövő hétfőtől rendszerességet és munkát tervezek, de addig henyélés és alvás van. Köszönöm a visszajelzéseket, igyekszem minden kérdésre válaszolni. (Addig is megjegyzem, hogy a fák, bokrok, bonsai-mutánsok, egyebek képein való lelkesedés és külön kérés miatt a futópályámat lefotóztam napsütésben - lsd: facebook.)
Egyre több étellel kísérletezem és időközben sikerült normális wasabit találni. A boltban szemre választok, ami nem könnyű, mert a japánok imádnak csomagolni. A kekszeket például nagy dobozba teszik, ha felkapja az ember, meglepődik, hogy milyen sok levegőt is sikerült csomagolni... Majd a dobozon belül minden egyes kekszet külön csomagban találhatunk meg. Ez nem vicc. Egy dobozban van kb 12-16 keksz, mind külön egy csillogós papírba tolva. Szerintem a matyuska babát nem is az oroszok találták ki. Szerencsémre, a boltban felfedeztem pár remek ebéd ajánlatot, kiváló sült/panírozott halak és garnélák vannak baromi olcsó áron (még forintban is). Az igazi kedvencem egy háromszögletű rizsszendvics (amolyan onigiri féle), ami hallal, ikrával vagy hasonlóval van töltve és a rizs rész kívül norival (ehető tengeri füvek és algák összefoglaló neve) van befedve. Nemcsak Suzuki úr kedvence. Tegnap belém hasított a felismerés, hogy már hetek óta nem ettem rántott sajtot csípős tartárral és semmilyen mellékhatás nem jelentkezik... Azt viszont el kell ismerni, hogy van néhány kifejezetten pörköltszerű étel (csirkéből is készül) vacsorára, így nem tudom azt mondani, hogy a hazai ízek annyira hiányoznak - egyelőre.

A kollégiumi élet tényleg nagyon wellness-szerű. A szobából kilépve a folyosón hangszórókból (kissé 1984 hatású, ellazítjuk a dolgozó társadalmat) halk nyugtató zene szól: vannak japán és vannak nemzetközi számok japánosan feldolgozva. Meghökkentő a relaxációs hatása. Ha belép az ember a szobába, nem hallatszik. Érdekes, hogy az automaták (üdítő, kávé) hangtompítósak; ha az érméket bedobjuk, akkor nincs csörgés, ahogy leérnek és a fémdoboz leérkezése is szinte hangtalan. Mivel folyosón van, közvetlenül lakószobák előtt, ez azért +EV-s az ott lakók számára. A fürdőre vonatkozóan is volt kérdés. Van sima (európai) zuhanyzó, igaz itt is vannak fürdősámlik (a japók sámlin ülve zuhanyoznak) és van egy másik zuhanyzó helyiség, ahol a public bath, a japán fürdő is van. Ez utóbbit zuhany után lehet használni. Egy nagy, sokszemélyes kádat kell elképzelni, amiben nem forró, de meleg, 30 C fok fölötti víz van. Itt lehet ejtőzni, relaxálni, esetleg utána hideg zuhanyt venni. Ez leginkább az otthoni termál medencére emlékeztet. Nagyon kulturált a fürdő rész: az első szoba padlója összefűzött pálcaszerű fából (tán vmi bambuszféle?) készült, ide sem lehet papucsban belépni és ezután jönnek elkülönített helyiségekben a zuhanyzók, majd a zuhanyzók+japán fürdő helyiség. (Egyébként még a "fürdőelőszobában" is van légkondi.)

Egy szó mint száz, nem egy rímekkel telefirkált budival ellátott Kinizsi-Tarka hangulata van... :) Ha a net tökéletes lenne, akkor 10 pontot adnék, így csak 9,5; viszont az egyetemi könyvtár remélem, hogy megoldja a netes fájdalmaimat... Az emberekre továbbra sincs semmi panasz, ami azért nem kis szó, továbbra is azt gondolom, hogy ilyen egy igazi közösség, ahol nem a fúrás és a könyöklés legfőbb cél.

Tiger Woods és a dopamin

A korábbi bejegyzésben elindult a felvezetése az első tudományosabb bejegyzésnek. Mivel a boldogság/elégedettség téma komplikált és vannak igazán nehezen feldolgozható részei, a vizsgálódást az egyik (számomra) legnehezebben modellezhető, levezethető témával kezdem.

Az EU-27 tagországok esetében teljes tisztán bizonyítható statisztikailag, hogy a materialistább (anyagiasabb, pénzéhesebb) társadalmak elégedetlenebbek, míg a poszt-materialista (társaságot, családot, barátokat és tudást, kultúrát előnyben részesítő) társadalmak kimutathatóan elégedettebbek. Ebben a felvetésben a párkapcsolat/család/válás témának van relevanciája. A család, párkapcsolat, özvegység, válás vs. boldogság témában több publikáció is született.

Nagyon röviden a két fő mondanivaló, hogy
1) társasan jobb az élet a felmérések szerint (mikroökonómiai magyarázat: mert a házastársnak, párnak long-lasting, azaz hosszan tartó hatása van - arigatou :)
2) ha válásra/özvegyülésre kerül sor, akkor ennek nagyjából 10 évet meghatározó a hatása. Nyilván az utóbbi esetben utólagos, míg a válás esetében az azt megelőző években is erős kimutatható negatív hatás van. Így aztán statisztikai szempontból a házasságok és válások aránya az adott társadalomban ilyen a megközelítésből kifejezetten lényeges lehet.

Kevésbé "hardcore" tudományos, inkább az érdekesebb résztéma, hogy a boldogság/elégedettség érzéséhez a fentieken túl a szeretet/vágyakozás is hozzátartozik, ami nagyon messzire elvezet és egészen fura összefüggések mutathatók ki, arról nem is beszélve, hogy a válások mögött nagyon gyakran valamilyen vágy vagy az egymás megunása áll. A vágy érzése, illetve annak kialakulása minden területen egy bűnös agyi hormon (helyesebben neurotranszmitter) hatására alakul ki: legyen szó egy kifejezetten vonzó lányról, egy R8-as Audiról, egy szép jachtról, egy kocka csokiról vagy arról, hogy adott területen egyre többet akarunk, a felbujtót dopaminnak hívják... Ez a hormon hihetetlen hatású, talán később több elképesztő kísérletről is írok, amelyek alapján a dopamin legalább annyira félelmetes, mint amennyire csodálatos, de most csak a lényegesek jönnek.

1923 és 1929 között az USA elnökét Calvin Coolidge-nek hívták ("Hallgatag Cal"). Történt egyszer, hogy az Elnök és a First Lady egy hatalmas vidéki farmom tettek látogatást. A pár külön-külön nézte végig a farmot a házigazdákkal. A baromfi ólban Grace Coolidge nem tudta nem észrevenni, hogy egy kakas ráugrik egy nőstényre. A First Ladyt meglepte az eset (PDA) és megkérdezte milyen gyakran fordul ez elő.
-"Naponta tucatszor" - jött a válasz.
-"Kérem ezt közöljék az Elnökkel is."
Délután az Elnököt is elvitték a baromfiólba és elmesélték a kakas délelőtti hőstettét.
-"Tizenkétszer"? - kérdezett vissza az elnök. "És mindig ugyanazzal a tyúkkal?"
-"Óh, nem Elnök Úr. Minden alkalommal másikkal."
-"Áhh, ezt mondják meg a feleségemnek is."

A történet után, az újabb szexuális partner keresésére irányuló vágyat Coolidge-hatásnak nevezték el. Ez nem néhány ember jellemzője, hanem hormonálisan mindenkiben jelen van, igaz a kezelése/féken tartása nem mindenkinek megy ugyanúgy (és a hormontermelés is személyenként eltérő). Az utóbbi időkben Tiger Woods kapott hideget-meleget felesége többszöri megcsalása miatt az amerikai média hasábjain (amely társadalomban világszinten a legmagasabb a házasságban félrelépők aránya - arigatou). A félrelépésre való hajlam evolúciós örökségünk. Több állatkíséret (elsősorban patkány) is bemutatta, hogy ha egy hímet és egy nőstényt összezárnak, akkor érdeklődést mutatnak egymás iránt, majd a hím vágya 4-5 aktus után kialszik, unatkozni kezd. Ha egy új játszótársnőt kap, azonnal kezdődik újra a játék, újra érdeklődő lesz. Ugyanezt agykutatók is megvizsgálták és az állatkísérletek megmutatták, hogy az első esetben a nőstény látványa 44%-kal növelte a dopaminszintet, ami közvetlenül az aktus előtt a normális érték kétszeresére nő, majd a csúcspont után drasztikus zuhanni kezd. Ugyanazzal a (megszokott) partnernővel a hím dopaminszintje kisebb mértékben növekszik, néhány alkalom után pedig alig haladja meg a normál értéket.



A "kihűlés" után, ha egy újabb nőstény jelenik meg a kalitkában, a dopaminszint 34%-kal újra megugrik pusztán a látványtól. Ez a hatás mindössze az újdonság varázsa. Azt is vizsgálták, hogy miként reagál a hím arra, ha mesterségesen növelik a dopaminszintjét: az eredmény, hogy nagy lendülettel vetette magát a régi nőstényre.

Mindez nem azt jelenti, hogy a félrelépés emiatt megbocsájtható lenne, de tudományosan bizonyítható, hogy genetikailag kódolt és hormonális jelenség. A vágy és a szeretet két külön inger, agyunk eltérő részei felelősek értük. Így a kettő össze is függhet, de egymástól teljesen függetlenül is kialakulhat. Igaz a kutatások a hímek hormonszintjét vizsgálták, nem igaz, hogy "a pasik olyanok", hiszen ha csak a férfiak lépnének félre, akkor matematikailag nem stimmelne az egyenlet jobb és bal oldala.

A vágy és az újdonság hajszolása mértéktelen szintet is ölthet. Szintén állatkísérletek során mutatták ki, hogy a patkányok agyának boldogságért felelős részét stimuláló szerkezet miatt a patkányok a kapcsolóra lépve saját agyukat stimulálva a boldogsággéptől nemcsak a szexuális életükről, de még az evésről és az ivásról is megfeledkeztek. A kísérlet során csak a stimuláló gép kikapcsolásával lehetett megmenteni őket. Az agy ugyanis a dopamin hatására másképpen kezdett működni és a folyamatos vágy miatt az agy egyéb területeinek működése megváltozott, az életfunkciók eltorzultak. Nagyjából ez a folyamat áll bármilyen jellegű függőség (társ, szex, alkohol, drog, cigaretta, szerencsejáték) mögött. A dopamin élénkít és vágyak elérésére programoz minket, ösztönöz. A vágy az unalom ellenszere, ami javítja a hangulatot, ha pedig sikerül valamit elérni, az további boldogságérzést kelt. Hogy mitől javul a hangulat? Egy újabb film, újabb könyv, (lányoknál cipő, ruha), partner stb, az már nem is olyan fontos. Bármi beindíthatja az örömgépezetünket: a vágyakozás lelki állapota és a győzelem (beteljesülés) íze számít, ezért vagyunk képesek (sok)mindenre. Mindezt orvosokkal feldolgozva talán egyszer Tiger is visszatér a sportbeli céljaihoz és az új függősége helyett az eredeti tevékenységére (a zászlóval jelölt lyukakra) koncentrál... Mert a szénné alázott és cikizett ember azért alkotott is:

Dupla whopper

1) Első hét: túlélésre berendezkedve

Egészen meglepő az idő haladása, de eltelt az első hét Japánban. Az első napot leszámítva, amikor kissé kellemetlenül éreztem magam (fáradt voltam a 18 óra úttól, áram, net, számítógép és zene nélkül, mindössze minimális japán nyelvtudással vártam az elkövetkező egy évet), folyamatosan jó a hangulat. Ehhez kellett persze az is, hogy néhány embert megismerjek, megszokjam a kollégiumot, meglássam az egyetemet stb. Röviden, hogy berendezkedjek és a korábbi életről egy nagyon kellemes, de szabályokkal teli világba szokjak át. Ez nagyjából pipa, bár a nehezebb fele most indul.

Sok emberen éreztem otthon, hogy szimplán hülyének néznek, mert eljöttem a világ túlsó felére, ami nyilván szíve joga mindenkinek, de volt rá néhány okom, hogy megtegyem. Először is, a Waseda egy igencsak előkelő magánegyetem, ami az ázsiai térségben az amerikai Harvardnak felel meg, de olyan helyeken, ahol világszinten vetik össze az egyetemeket, ott mindenhol komolyan elismerik az itteni oktatást. A közgazdasági iskolája különösen erős (sok iskola egy közös név alatt; kb 50000 hallgatója van összesen: bölcsész, jog, természet-, társadalomtudományok és műszaki) a koreai és kínai hallgatók is elismerően szóltak róla, hogy arrafelé is van híre ennek a közgáznak. Emellett mivel fizetős iskola (van zsozsi) és nagy múltja van, Kelet-Ázsia egyik legnagyobb könyvtára tartozik a garduate school-jaihoz (a már diplomával rendelkező hallgatók iskolái, pl doktori képzés), ahova be tudok majd menni. Mivel ösztöndíjam van, ezért nem kell tandíjat fizetni és kapok annyi pénzt, ami a szállásomat és az itteni rezsit állja, vagyis tökéletes nyugalomban és remek infrastruktúrával ellátva kutathatok, írhatok mindenféle zavaró tényező nélkül. A Waseda egy külön állomás a metró/vonatvonalakon, saját helyi buszjáratai vannak és maga az egyetemi campus akkora, hogy több utca is átszeli, ahol üzletek, lakóházak is vannak, azaz teljesen beépült Tokió szívébe Shinjukuban. A héten volt némi szaladgálás, mert elindultak az eligazítások. Hogy a méreteket szemléltessem, az ösztöndíj-tájékoztató a 22-es épületben volt (azaz több mint 22 különálló sokemeletes épülete van az egyetemnek csak a belső központjában). Az egyetem a második világháború óta 6 miniszterelnököt adott Japánnak - ami mondjuk annyira nem nagy szó, mert az utóbbi években az itteni miniszterelnöki poszt tökéletesen megfelelt egy átlag valóság shownak: beszavazták, kiszavazták. Sajnos sokszor időtartamban is megfelelt a hossz. Viszont olyan cégek vezetői és alapítói tanultak itt, mint: Sony, Mitsubishi, Honda, Toshiba, Samsung (igen, Koreából is átjön, aki tud), Nintendo stb.

Amiben van mit tanulnunk tőlük, hogy ők már értik azt is, hogy miként lehet a tanításból pénzt csinálni. (Ezt otthon az egészségügyre is jól le lehetett volna fordítani) Itt nem csak a tandíjról beszélek, de az egyetem bankokkal és szolgáltatókkal (pl. mobil) van leszerződve, hihetetlenül szervezett és profi minden. A preferált bankok és telefonszolgáltató eljönnek egy-egy napra és előkészített papírokkal várnak minket a kedvezményes ajánlatokkal, ami tényleg kedvezményes az árak alapján (és a több éve itt élő angolul tudó diákok szerint is egybehangzóan). Látszik, hogy az oktatást is üzletnek tekintik és a tanulmányi osztályon (az adminisztrációval foglalkozók) is úgy állnak a dolgokhoz, hogy minden el legyen intézve, amilyen gyorsan csak lehet. Az egyik eligazítást nem kevés másik külföldivel együtt lekéstem, mivel kissé összekeveredett a különböző iskolák adatlapja, amiket elküldtek. Behívtak minket eltévedteket a tanulmányi osztályra, leültettek és mindent odaadtak, minden kérdésre válaszoltak stb. Olyan kedvesek és segítőkészek voltak, hogy kelet-európaiként percről-percre jobban tartottam tőle, hogy eljön az a pillanat, hogy hirtelen előhúznak a zsebükből egy hitelkártyát és azt mondják, hogy lenne egy nagyon remek ajánlatuk... Nem érkezett el ez a pillanat. De a lényeg, hogy szeptember utolsó hetében indul az iskola, addig papírmunkák, olvasás és némi japán-angol tanulás a program. Továbbá folytatom az elmúlt félév kialvását.

A kollégium bővül, megérkezett az egyik amerikai hallgató, aki természetesen japán-amerikai. Ezt vacsora során az asztalnál ülő japcsik külön meg is jegyezték. A kis nacionalisták. Van azonban egy eredeti izlandi, újabb kínaiak és újabb japánok, egy teljesen amerikai (obamaista) és egy thaiföldi-ausztrál, aki hihetetlenül karikatúrafejű, de épp olyan poénos is, úgyhogy a röhögés egyre gyakoribb. Elindult a hétvégi kosárlabda program szervezése, úgyhogy lassan beindul az élet. Tegnap sikerült beszerezni egy leárazott futócipőt is (5 fajta volt ebben a boltban és maximálisan elégedett voltam, hogy kettő volt a méretemben is). Így aztán 3180 yenért szereztem egy Niket és holnaptól (mivel reggel és este már 26-28 körüli a hőmérséklet) mehet a sport.

Ma délelőtt megjártuk a városházát két vonatátszállással. Már reggel 9-körül elképesztő forró volt kinn a levegő. Az épület hatalmas, erődítményszerű volt. A váróban volt szivacsos gyerekjátszótér, hogy a szülőkre várakozó aprólékok is élvezzék a rendszert, továbbá gyerekasztal, hogy tisztába lehessen tenni a picit. A japánokban az a legvészesebb, hogy látszik, hogy mindenre gondolnak, előre végiggondolnak mindent. Nem volt sor a hivatalban. Ööö, what??? Aztán vagy 7-8 beadványt kellett kitölteni, a nagy része kanjiban volt írva, így Ito és a japánosok nyelvtudása kellett. Volt, amikor nekem is rajzolni kellett ÚGY (a mai napi művészet pipálva), de itt is kaptam segítséget (részleges önmegvalósítás volt csak). Lényeg: most már bejegyzett gaidzsin vagyok, aki még TB-re is jogosult.


2) Dr Pepper és a hatalmas vágyak (egy tudományos bejegyzés felvezetésére)

"Let's find a nice seafood restaurant and eat some red salmon, I feel a powerful lust for red salmon."  "Keressünk egy jó tengeri éttermet és együnk vörös lazacot! Hatalmas vágyat érzek a vörös lazac iránt" - mondta Benicio Del Toro (Félelem és reszketés Las Vegasban - a jelenet folytatását nem részletezem...). Ha nem is a vörös lazac, de vágyaink vannak és lesznek, abból adódóan, hogy emberek vagyunk. 2000 szeptemberében az egyik első egyetemi előadáson a mirkoökonómia előadó (Dr. Szakadát L) Dr. Peppert ivott, amit halálra dicsért a Coca és Pepsi Cola szétcikizése mellett. 10 éve készültem arra az ünnepélyes pillanatra, hogy Dr Peppert igyak. A tokiói automaták mindegyikében van, így csak idő kérdése volt, hogy egyszer szomjas legyek és éppen legyen nálam apró. Megtörtént a nagy találkozás és a tíz évig tartó bizonytalan várakozás kellemesebb időszaknak mutatkozott a valóság ízénél. A Dr Pepper nem a reménytelenül förtelmes kategória, de ritkán élünk meg olyan napot egy emberöltő alatt, amikor ennél gyatrább üdítőt ihatunk.  

Az egyetemen kaptunk egy könyvet és rengeteg szórólapot az itteni szabadidős tevékenységek listájáról. Az összes japán kultúrát megismertető és nemzetközis rendezvény szerepel rajta (van bőven érdekesség). Egyet azonban muszáj kiemelnem: október 18-án kerül megrendezésre a "The Ninja Experience" nevű rendezvény, ami szórólapon szerepel... Alcím: ninjutsu, titkos fegyverek, dobócsillag hajítás. "Ever wanted to be a ninja?" (Akartál valaha ninja lenni?) "See how to move like a ninja, stealthily conceal yourself, and more!" (Nézd meg, hogy mozog egy ninja, rejtőzködj titokban, stb.) Az magában teljesen érthetetlen, hogy miért nem a szamurájokról tartanak ismertetőt, de erről majd egy későbbi bejegyzésben. A Napoleon Dynamit óta hatalmas vágyat érzek a ninjutsu-mesterség (nunchaku-skills) elsajátítására. :D



A következő részben a vágyak és élvezetek tudományos hátteréről is írok majd (ha már ennyit olvasok ilyesmiről), addig meg éljen a gyakorlat.

Hosszú bejegyzés

Az újabb bejegyzésből kiderülhet, hogy tegnap sikerült konnektor-átalakítót szerezni, így megy minden 220-as elektromos kütyüm. A beszerzéshez Shinjukuba kellett utaznom, ami kb. 30 perc vonattal. Mivel senki nem beszél angolul (az egyetemisták közül is csak a nemzetközi szakosak), ezért a Labi nevezetű 7 (!) emeletes elektronikai boltban japánul (:D) mondtam el, hogy mit szeretnék. Az eladó azt mondta, hogy B2 emelet. Angolul... Arigatou, gondoltam  magamban hangosan. A japánok angoltudása pont megegyezik Vizy András korábbi RTL-es vetélkedőjével: Százból egy. Odafelé volt egy mókás jelenet a vonaton: egy pár ült mellettem és a relaxálós vonatút közepén a srác hirtelen felpattant, mintha világvége lenne. Az ok: egy idősebb néni megjelent az ajtóban (számos ülőhely volt pár méterrel odébb). Átadta a helyet. A néni - nem vicc - a következő megállóig tartó út felén köszöngetett, de úgy, hogy akkorákat hajolt, hogy a szinte a könyökét is letehette volna. Az jutott eszembe, hogy hatékonyabb lett volna tornázni egy kicsit és otthon maradni... Viccet félretéve, nagyon kellemesek számomra ezek a kedves gesztusok, még akkor is, ha ez társadalmi elvárás és nem feltétlenül belülről fakadó őszinteség. Mindez egy 18 milliós nagyvárosban, szóval nem igaz az, hogy a tradíció Tokióban kihalt, több nőt láttam már kimonóban is és a meghajlás és az udvariasság is megmaradt. Visszaúton erősen meditáltam és fókuszálva - ahogy a mesterlövész is átszellemülve, tökéletesen koncentráltan várja a célpont autóját - füleltem a megállókat, de nem tudtam elhibázni Hanna-Koganeit. Itt található a kollégium, amolyan kertvárosi kerületben. Számomra elegáns résznek tűnik, az egyetem egyik igazgatóját ma láttuk is a bevásárláskor és errefelé a professzori állás minden tekintetben rangot jelent (különösen egy fizetős egyetemen). Tokió belvárosa erősen zsúfolt és európai városokban nem tapasztalható színarzenállal dolgoznak, a totál pinktől a sötétbarnáig, világostól a sötétig. Számomra ez kissé furcsa, de a tömeg abszolút nem sokkoló, azt hiszem, hogy a túlkészülős és kritikus-olvasmányos taktika bevált, sok pozitív csalódás ér. :)

Kollégium: a szoba valóban 8 négyzetméter. Videochaten megmutattam a szülőknek, hogy hova költöztem és megkaptam, hogy nem is olyan kicsi a szoba, miután körbeforgattam a kamerát. A képek alapján ez jogos megállapításnak tűnhet, de ha valaki azt is beteszi az egyenletbe, hogy az ajtó magassága 180cm (azaz normál testtartásban csak nagyon hangosan tudok bejönni...), akkor ezek az arányok kissé megváltoznak. Mindez azonban mit sem számít, mert nagyon jó a benyomás, szóval nehogy bárki is panasznak vegye a fentieket, abszolút jól érzem magam.

Érkezett néhány koreai (félreértés ne legyen: Dél-K) diák, akiknek ma angol tesztet kellett írni, mert nemzetközi szakra mennek. Őket bekísérték a campusra a helyiek, én meg kihasználtam az ingyenes egyetemi útmutatást. Kb 50 perc vonattal és busszal. Az egyetem épülete nagyon szép, van egy hatalmas japán kert is az ebédlőhöz vezető úton, ahol mindenfajta bogár zajong és rengeteg madár van. Lenyűgöző volt a hangulata, majd készítek képeket (videót is a hangok miatt, de egyelőre semmit nem tudok feltölteni, mert a feltöltés korlátozva van a kollégiumi neten), varázslatosak a növények. Befelé haladva az első épületből hatalmas üvöltések és ordítások hallatszottak ki. Az első gondolatom az volt, hogy lenyűgözően tudnak motiválni a helyi professzorok, de kiderült, hogy mindössze a wasedás kendóedzést hallottam. A koreai srácok vagy nagyon megilletődöttek vagy szimplán furcsák, még a japánoknál is zárkózottabbnak tűnnek. Megütött, amikor a büfében a 278 jenes (740 HUF)csomagolt szushira azt mondta az egyikük, hogy drága és Korea sokkal olcsóbb. Öcsisajt, te sem rendeltél még a budapesti Wasabiból... (Ez az olcsóság, illetve a számomra megfizethető ebéd csak akkor marad tartósan elérhető, ha az árfolyampolitikai zsenipáros nem nagyon ejt ki mediterrán országokat a száján az elkövetkező egy évben.) Apropó kaja. A kollégiumban reggelit és vacsorát kapunk, ez benne van a díjban. Szerkezetileg mindkét étkezés érdekes. Reggel és este is mindig van: itteni zöldtea (pirított rizs íze van, köze nincs az Európában árult filteres, de a nem filteres verzióhoz sem), főtt tapadós rizs (tapadós, mert evőpálcával fogható és sushihoz tapadós rizs kell), mizoleves (hínárleves: hagymából, hínárból, halból és zöldségekből készül). Igen, reggelire is van forró leves. Továbbá egy teljesen átlagos japán (a továbbiakban Suzuki úr) ebédre szendvicset fogyaszt, vagy dobozban kapható maki-sushikat. Suzuki úrnak azonban nincs rossz dolga, mert egyrészt a japán rizs nagyon ízletes, másrészt ezek a hínárok bizonyára nagyon egészségesek. Ha nem így lenne, gondolom sültkrumplit enne... A kollégiumi koszt az emailekben úgy indult, hogy választható nyugati és japán kaja; ez végül a helyszínen csak japán lett, de eddig semmi gyanúsat nem ettem. Taktikus megoldás, innét már senki sem fordul vissza. Tegnap sült lazacot kaptunk (ha most otthon olvasnám ezt irigy és pipa lennék...) az alapszethez. Ma valami szójacsírás, hagymás, egyéb zöldséges (lehet ez is hínár vagy alga volt???) hús volt. Baromi finomak, pedig nem pörkölt. :) Ennél pontosabb leírást nem tudok adni, de a lényeg, hogy jól nézett ki. Aztán volt még egy kis tál, amiben 4 minigolyó volt vmi mártással. Erre nagyon büszkék (Kait kérdeztem, hogy emmegmi, amire definiálta és kihúzta magát, hogy ilyen minikrumplit termelnek a szülei is), ezért nem osztottam meg a véleményemet: műhelybeli kenőzsír íze volt. (Olyasmi érzésem volt az a bigyót rágva, mint amit olajos műhelyekben lehet érezni a levegőbe szippantva...) És kiegészítésnek (műhelyfelejtésnek) volt egy kis ananász. Mindenből kis adag, de együtt ennyi bőven elég. Végezetül: így kell búcsúzni az ebédlőből kilépve: Gochisou-sama deshita (ejtsd: gocsi szó számá desta) - köszönöm az ízletes ételt. Ma ezt a korábbiaknál is hangosabban mondtam. Kenőzsír. :D

A kollégiumban csak a konyhás néniket lehet látni, szerencsére tegnap a városban és ma a campuson is lehetett látni csajokat. Durva becslés, a lányok 25%-a a nagyon szép kategóriába esik. A fiatal lányok komolyan adnak a külsejükre, címlapszerűen vannak sminkelve (nem michellewildosan), vékonyak és a többségük tud öltözködni is (aki nem, az viszont mesterien rosszul válogat). A tikkasztó hőség ellenére (és nagy bánatomra) a felsőtest takarása továbbra is szokás, azaz Tokióban egyáltalán nem látni dekoltázst. Egyébként, hogy némi betegséget is megemlítsek, a kollégiumi szabályzatban kibontották a no visitor rule-t is: szigorúan tilos lányt behozni a kollégium területére. ÉS(!) szülők közül csak az azonos nemű alhat két napig a kollégiumi szobában. Hát nem tudom, ez (Az utóbbi különösen érthetetlen; avagy a feka rapszövegek új értelmet nyernek??? OMG) nekem inkább betegesen hangzik; 18-huszonX éves férfiemberekről van szó, akik az egyetem területén 7-8 ezer lányt látnak nap mint nap. A kollégiumi szabályzatban meg gyakorlatilag feketén-fehéren leírják, hogy itt aztán semmi párkapcsolat/nemi élet nem lesz. Nem csoda, hogy felnőttként mangát olvasnak a szerencsétlen koldustarisznyák. Ugyanakkor az is igaz, hogy eddig ennek a ferdeségnek nem sok jelét láttam és a híres városi bugyiautomaták sem jöttek még szembe, pedig minden sarkon van 2-4 automata. Mangát olvasó felnőtteket már láttam több helyen, de mivel a jeleket nem értem és annyira nem érdekelt, hogy a képek alapján beazonosítsam, h szexuális vagy mindössze általános ferdeségben szenved-e az olvasó, így erről nem tudok beszámolni.

Holnap regisztrálnak, csütörtökön bejegyeznek a polgármesteri hivatalban (a reptéren belépéskor ujjlenyomatot vettek és bele kellett nézni egy gépbe) és aztán pár nap és lesz diákigazolványom, amivel vehetek vonatbérletet és szabályosan itt tartozkodó gaijin, avagy ryugakusei (külföldi diák) leszek.

Már nagyon sok képet csináltam, valamiért nem tudok feltölteni se videót, se képeket a blogra vagy saját honlapra sem, ami belinkelhető. Úgyhogy kis türelem vagy facebook, amint megvan a diákom a könyvtárból töltök fel sokat.