Mi tagadás, túl gyorsan röppent el ez a pár hónap. Most, hogy hazajöttem, már úgy érzem, teljesen megszoktam Japánt és tökéletesen kiismerem magam az új kis világomban. Ebből a szempontból furcsa is most hazaérni, de azért jó érzés kicsit beleharapni a pesti fagyba és megölelni az itthoniakat.
Röpke 24 óra út után sikerült hazajönni, így már a magyar főváros levegőjét szívom. Tokióban némi hagyományos vonatút, majd a csepp alakú Skyride jött, ami néha egészen gyorsan ment, de nem hasonlítható a hazai ic vonatokhoz, mert szinte nincs hangja és nem csattog a síneken és még tiszta is. Ez azonban nem a shinkansen volt, ami 250-300km/h között táncol a síneken, csak egy sima itteni gyorsvonat.
A Narita reptér nagy. Gondolkodtam, hogy milyen egyéb jelzőt használhatnék, de más nem jutott eszembe. A boltok csak a luxustermékekről és pár ajándékboltról szóltak, de sokkal több dolgozó ember számára megfizethetetlen termékekkel telerakott luxusbolt volt, mint például Zurichben. Douglas Adams írta egyik remekművében, hogy a nem véletlen, hogy a világ egyetlen nyelvében sem alakult ki az a hasonlat, hogy szép, mint egy repülőtér. És igen. Itt még kattintottan egy képet, ami Egyiptomot és a piramisokat mutatta, mint ideális úti célt. Miközben arrafelé nullára csökken a magángépek száma, Japánban még kicsit lefagytak, és késnek a hirdetések frissítésével, de az ottani mai szemléletet látva, bizonyára nem is nagyon értik, hogy mi lehet az a forradalomféle.
Narita után Airbus Zürichig. Az út 11 óra 40 perc valójában, de az átállás miatt csak 3 óra 40 perc. Teljesen tiszta égbolt fogadott, ami azért volt szerencsés, mert az ablakból kinézve a Fuji tökéletesen látható volt. És mi tagadás, igencsak szemnyugtató látvány volt. A kapitány bemondta emelkedés közben, hogy van egy kis technikai hiba és nem megy a szórakoztató rendszer, de szerencsére egy 20 perces újraindítás után elindult. Három filmet ettem a 15-ös választékból, ebből egy az Avatar, ami 3D nélkül már közel sem volt olyan átütő élmény, de majd 3 órát ellopott a sokból, egy új Woody Allen film (You will meet a tall dark stranger) és a Solitary Man. A Woody Allen film a párkapcsolatok illuzóiról, hazugságairól szólt. Közel sem a legjobb Woody mű, de azért kicsit mókás volt. Nagyjából egy párkapcsolati kérdés keringett a filmben: jobb bemesélni magunknak valamit és hinni a megfelelő kapcsolat illúziójában, vagy felkelni és odébbállni a reális helyzet nyomasztó súlya miatt? A filmek után unalmamban épp az mp3 lejátszómat akartam beüzemelni, de gondoltam adok egy esélyt a böngészésre. Megérte. Rengeteg kedvenc volt, stílusra válogatva is és örültem, hogy Gentelman, Diana Krall is szerepelt, de ami igazán meglepett, hogy olyan gyöngyszemek, mint Rory Gallagher, Nouvelle Vauge, vagy éppen a 2010-s Jamiroquai album is szerepelt, ami miatt az mp3 lejátszót be akartam nyomni. Jay Kay nem tud kopni:
Visszatérve azt hiszem, érdemes tenni egy féléves értékelést. A beilleszkedés és letelepedés remekül ment, de Japánból még relatíve keveset láttam. (Igaz, az utazásokat tudatosan a második félévre, helyesebben március-áprilisra akartam hagyni.) A disszertációval való haladás nagyjából tartotta az ütemtervet, megvan a váz és a gondolatmenet, írni és olvasni meg még lesz időm. A tárgyak kapcsán vegyesek az érzéseim. A matektudásom egyes emelt tárgyakhoz kevés (pl az információs aszimmetria közgazdaságtanán éreztem, hogy ehhez több matek és több játékelméleti alap kéne), másrészt az OLG modelles és növekedéselméletes órán sokszor azt éreztem, hogy a tanárral ketten vagyunk a teremben és mások próbálják követni az eseményeket. Időközben nagyon sok értékes könyvet, cikket olvastam - szerencsére többször eltávolodva a közgáz témáktól - és decemberre már belerázódtam a munkába és a tanulásba, úgyhogy alapvetően elégedett vagyok. Japán minden szempontból sok meglepetést tartogat, egészen más az emberek szemlélete, élete és ezt megismerni, számomra nagy élmény volt/lesz újra. A mai Japán nagyon eltér attól, amit itthon felületes érdeklődéssel megtudhatunk és jó körbenézni a valós Japán illúzióban, megmártózni a belvárosi fényekben, szemet kápráztatni a divat/megjelenés és külsőségek igazi fővárosában. Mindezeknél sokkal többnek gondolom, hogy a világ minden tájáról érkező embereket ismertem meg és többüket barátnak mondhatok fél év után.
Üdv 2011-ben. Az utóbbi hetek tanulmányi és egyéb szempontból is zörgősebbek voltak, úgyhogy van miről beszámolni.
Yokohama
Elsőként Yokohama. Január elején utaztunk el a közeli Yokohama városába. Bizonyára többen is láttátok a fotókat a facebookon. Aki kihagyta, annak egy kis youtube-os összeállítás:
Yokohama gyönyörű város, amely a Csendes-óceánra néz. Sajátossága, hogy több európai stílusban épült ház és építmény is látható errefelé. Guzal, a korábban már említett üzbég lány megismert egy ott lakó srácot, aki hozott magával egy aranyos japán lányt is kísérőnek. A srác arab tolmácsként dolgozik és nagyon felkészült idegenvezető volt. A lány szintén a rendőrségen, de könyvelőként dolgozik. Kissé hajmeresztő volt, amikor a srác mondta, hogy reggel 7-től este 8-ig szokott benn lenni, de ebéd után szokott aludni egyet és saját bevallása szerint nem túl hatékony. Majd a lány vallott: 14-15 órát van benn minimum és ezután 45 perc vonat a hazaút. Vagyis munka+utazás napi 15,5-16,5 óra. Arigatou. Igazából, ezt nem nagyon tudom (és akarom) hova tenni. Ez az itteni közszféra, és ha a lányt vesszük alapul, akkor marad kb. 7,5 órája egy nap aludni, beszélgetni, punnyadni, olvasni vagy bármizni. Ezt Európában csak a legdurvább investment banking és a legvadabb multiknál várják el (Magyarországon egy cégről tudok, ami viszont globális fizetést ad). Az más kérdés, hogy megéri-e akár otthon is, de japán munkaerővé válni Európából érkezve biztosan rossz döntés. A csaj és a srác mind a ketten szinglik. Mi az esélyük arra, hogy összejönnek valakivel és utána párkapcsolatban éljenek? Nekem ez a rendszer nem kóser és azt gondolom, hogy az európai modell jobban tetszik (még ha az ny-európai is és mondjuk 10-12 órát kell dolgozni néha). Annak ellenére, hogy Japánban gyakorlatilag nincs kilépés a munkaerőpiacról, azaz nagy eséllyel innét mennek majd nyugdíjba. Na, vissza Yokohamába.
Felmentünk a Yokohama Toronyba, ahonnét egész Tokiót, az óceánt, sőt teljesen derűs ég esetén a torony másik oldalán a Fujit is lehet látni. Sajnos a hegyek fölött volt némi felhő, úgyhogy a listából a Fuji kimaradt (illetve a repülőről már láttam, de az nem az igazi). Láttuk a kikötőt, ahol megpihentünk és jót beszélgettünk, valamint megfejtettük az egyik világító hajójelzést. Majd buszra szálltunk, ami körbevisz Yokohamában. Felmentünk egy hegyre, ahonnét az egész öblöt lehetett látni, Shinjuku néhány tornyát is ki lehetett venni, ekkor már sötét volt. Vonattal kb 1 óra távolságra voltunk Shinjukutól, de az egész egy óra alatt egy szántóföldet vagy építetlen területet nem láttam. Mindenütt házak és beton. A hegyről lesétáltunk és a helyi kínai városrészbe (Chukagai) mentünk. Itt sok szép kínai építmény, épület volt, a legszebb China town, amit eddig láttam. Mindenhol kínai motívumok az épületeken, kínai szobrok, sok sétáló utca, gőzölgő sütödék. Íme:
Közben kísérőink a munkahelyi ártalom hatására megjegyezték, hogy nemcsak Japán legnagyobb, de a világ legbiztonságosabb kínai negyede is ez. Arigatou. Majd vacsora egy kínai-taiwani étteremben (ez így szentségtörés, mert taiwani úgy mutatkozik be, hogy xy vagyok, taiwani és nem kínai). Apropó xy. Minden tawiani és kínai felvesz valami angol/amerikai nevet. Egy lányt felvettem facebookon és mondta, hogy Angel Sung a neve. Rákerestem és 110-et dobott ki a facebook. Sok a taiwani hallgató. Egy kínai srác is van, akivel több óra közös, amolyan igazi matekzseni, órákon az erő vele van, őt Luke-nak hívják. Elég mókásak ezek a felvett nevek, persze tudom, hogy a hozzám hasonló hülyéknek szól egyszerűsítés miatt, de akkor is…
Legjobban egy templom (Guan Di Miao Temple) tetszett, ahol a járókelők kongathattak.
Ghibli múzeum
Megjártuk a Ghibli múzeumot is Robival és pár spanyol ismerősével. Ez egy anime múzeum, de nem a beteg dolgokról szól. Kifejezetten a Ghibli stúdió sztorijáról és a rajzfilm megalkotásáról kapunk képet. Azért tetszett, mert bemutatták, hogy miként készül a mozgókép, hogyan rajzolták és festették meg a szereplőket az ősidőkben. Volt két 1920-as évekből származó képből egy szemüveggel 3D-t előállító szerkezet is. Komoly, hogy ezt már sok évtizede tudták és nemrég lett belőle mozi, illetve tévé. A kiállítás végén volt egy 15 perces vetítés is, az nagyon tetszett. Nem leszek őrült rajongó, de nagyon össze volt rakva a zene és a grafika, így olyasmi élmény volt, mint 3D-ben az avatar világa, nagyon összeáll egy egésszé, egy sajátos világgá a látvány, mintha ott lennél a helyszínen. Annak ellenére, hogy repülnek a szereplők, nagyon sajátos és a maga nemében realisztikus világot mutatott be. Fura érzés volt, de sok olyasmi is szerepelt, ami szerintem nem picurka gyerekeknek való. (A gonosz banya, akinek akkora mellei voltak dekoltázs alapján, hogy az európai pornóipart leradírozhatná, emberi csontokat őrölt a házában lisztnek. Ebből kenyeret sütött; a semmi közepén egy vízesés mellett volt a háza, így a vízimalomban ment az őrlés. Az egyik massza azonban életre kelt és kenyér emberré-szörnnyé vált - pozitív hőssé. A banya fel tudott sétálni a falra, tudott repülni, mindenki rettegett tőle, de a zsemleember lenyomta. A hanghatások és a profi rajz nagyon élővé tette a sztorit a vásznon. Ja és persze a kenyérember rendes tartósított kenyérből és péksütikből összerakva ott állt kiállítva egy emelettel feljebb :D) Mint kiderült a Spirited című Ghibli rajzfilm Oscart is kapott.
Hozzáteszem, ezekben a rajzfilmekben persze van valami mondanivaló is (nem minden japán anime mondható túl értelmesnek). A múzeumban nem lehetett képeket csinálni, de a tetőn volt egy nagy robot és ott fényképeztünk.
Világkereskedelmi Játék
Kei (japán-amerikai kollégiumi haver) újra hazug volt (kollégiumi póker közben adtam neki a becenevet), azt mondta, hogy angolul lesz. De annyira konzekvensen hazudott, hogy az előző sörözésen próbált elhívni egy japán lányt az asztalunknál és annak is azt mondta, hogy angol lesz, de japánul azért is meg lehet szólalni. Mindezt azért, hogy engem át..verjen. Mert valójában japánul ment. Illetve az én csoportom esetében inkább angolul. Kész. Így az első feladatot gyorsan megoldottuk, a csapat neve Team 'H', azaz handicapped. A csapatok sorsolással alakultak ki (nem kerülhettél ismerőssel egy csapatba, csak véletlenszerűen). Aztán egy japán srác és két koreai lány jött a csoportba. Az egyik lány teljesen használhatatlan volt, csak ült, de a srác és a másik csaj működtek a játék szempontjából. A játék lényege, hogy a sorsolás utáni csapatok a világ különböző fejlettségű és különböző nyersanyaggal rendelkező országai. Ennek megfelelően kapunk eszközöket (technikai fejlettség) és nyersanyagot (papír). A feladat, hogy szerezzük be azt, ami kell és vágjunk ki minél több geometriai alakot pontosan, amiket különböző összegekért váltanak be. Vagyis a technika: vonalzó, körző, szögmérő, ceruza és olló. Nyersanyag A4-es lapok. 4 alakzatot lehetett a bankban beváltani. 9 és 6 centis téglalap 200 pénz, 5 centi sugarú félkör 200 pénz, 8 centis oldalú egyenlő oldalú háromszög 350 pénz és 7 centi sugarú teljes kör 500 pénz.
Legnagyobb döbbenetemre senki nem állt neki számolni (rajtam kívül). Egyrészt a területek könnyen kiszámolhatók és az 1 négyzetcentire jutó összeg az első dolog, ami érdekes. Másodszor A4-es lapban kell gondolkodni, azaz az elpocsékolt terület is számít. Igazából a kettő egybevág, háromszöget kell csinálni és úgy, hogy az A4-es lapon fektetve, mert a 21 centis lap magasságából pont 3 sorba lehet rakni őket, ilyen alakban: VVVV , így csak a papír két végén hagyunk le egy egészen kis papírt és ezt három sorban lehet kihozni, azaz sok-sok háromszöget kapunk.
A mi csapatunk egy kb MO szintű ország lehetett. Volt ollónk, kis vonalzónk (15 centis) és két szögmérős minivonalzónk (10 cm), ami semmire nem jó, nem volt ceruzánk és ami a nagy gáz volt és sajnos nem volt papírunk. Azaz semmi nyersanyag és sok használhatatlan technológia. (Természetesen hozott cuccot nem lehetett használni.) Sajnos senki nem akart adni papírt, így a kiszámolt optimummal, azaz tudással vártuk a csodát, hogy a "protekcionista köcsögök", adjanak végre papírt. Az egyik szünetben, hogy kicsit összezavarják a dolgot, osztottak újra és kaptunk egy nagy vonalzót és egy lapot. (Volt több csapat is, ahol 4-6 lap is volt a kezdetektől és az egyiknél eszközök is - ők nyertek végül.) 1,5 darab A4-es lapunk volt összesen (végül még fél lapot szereztünk a kis vonalzóért). Azzal, hogy háromszögeket csináltunk az utolsó szakaszig vezettünk (5 szakaszra osztották az 50 perces játékot), amikorra a mellettünk lévők észrevették, hogy a háromszögeket nem véletlenül csináljuk és mivel mindenük volt, az utsó 10 perces szakaszban beelőztek minket, de másodikak lettünk és nagyon örültem. Amennyire halálra voltunk ítélve, akkorát játszottunk. Relatíve nagy káosz uralkodott végig és volt, hogy leértékelték az alakzatok pénzbeli értékét, ha egy mm eltérés volt, akkor fele áron számították be a terméket, szóval nagyon ötletesen csinálták a szervezők. A többiekben kicsit csalódtam, mert a játék logikája annyira nem komplikált és nagyon megalázó, hogy 1,5 papírból, behozhatatlan hátrányból szinte mindenkit elvertünk. Vágták a köröket, mert az 500-at ér... A csapatban diktátor voltam, de kellett a gyors gondolkodás és valaki, aki irányít. Mivel nem éreztem a többiek szemében a csillogást és látszott, hogy meglepődnek, amikor a terület és optimalizáció szavakat emlegetem, akkor mondtam, hogy én számolok és döntök, ők tradeljenek és hozzanak papírt. Vicces, hogy egy ilyen játékban, hogy alakul ki a csapat hierarchia. Mivel csapatvezérré váltam, a verseny után megnyugtattam és buzdítottam a népemet: a legerősebbeket és leggazdagabbakat mindenki utálja, így mi vagyunk az igazi győztesek. Majd hozzátettem: mi négyen vagyunk, a többi csapatban 6-7 ember van, így az egy főre jutó jövedelmünk...
Utána ivás. :-) A tanár (engem nem tanít, csak az óra keretében szervezték ezt a nyílt játékot) volt olyan jó fej, és az összes résztvevőnek fizetett 1500 jent az esti all you can drink + meghatározott mennyiségben evős partira. Így fejenként egy ezrest kellett beleadni, de azt utána garantáltan leittam. Tradicionális japán ivós étterem. Cipő le a bejáratnál, alacsony hosszú asztalt körbeülni és lábadat magad alá tűrve, egy párnán ülsz. Érdekes. Na, itt láttam a japán fiatalok ivási szokását először élesen kirajzolódni. A szomszéd asztalt hárman fejelték le és aludtak rajta elterülve... A srácok a fiú vécébe mandinerből jöttek be. Alapvetően jó volt, röhögtünk és ittunk, de nekem ez a tradicionális térdelős, párnán ülős történet kényelmetlen ennyi emberre. Még mindig nem vagyok elég japán, de azt hiszem, nem is leszek... Februárban hazaugrom egy kis időre, akit érdekel némi élménybeszámoló, jelezzen.
