Miközben odahaza elhúzódó viták alakulnak ki az elmúlt húsz évben mindig deficites költségvetést megszavazó politikusok között arról, hogy valójában ki a felelős az államadósság növekedéséért, én 9 órát aludtam. Mélyen. Már másodszor. Erre februárban először az elmúlt két éjszaka volt példa.
Noha ez a február alighanem az egyik legfeledhetetlenebb (volt) a gyűjteményben, megnyugtat, hogy túléltem és büszkén jegyezhetem, lesz mit pihenni. Örülök, hogy nagyon sok emberrel tudtam találkozni, köszönöm mindenkinek az élményeket és elnézést azoktól, akikkel a három és félhetes ámokfutásom során nem jött össze a találka. Pótoljuk, ígérem.
Mindent egybevéve, üdv újra a 278 kilokalóriás pizzák földjéről. Jó érzés volt visszatérni, Japán megnyugtat, itt minden olyan egyszerű (legalábbis annak biztosan, aki nem ért sokat a feliratokból, a beszélgetésekből). A repülőút igazán olyanra sikerült, amit gyorsan megpróbálok elfelejteni. Amszterdamig minden ünnepélyesen zajlott, 15 perccel előbb értünk, minden profi volt.
Majd ott először a hó kezdett esni, végül a repülőre terelés után hosszú várakozás következett. Motorhiba volt (persze minimum infó az utasoknak), amit javítottak 2 óra alatt, majd a kigurítottak és a kifutó előtti részen megint bemondta a kapitány, hogy a jobb oldali kettes nem úgy zörög, mint ahogyan kéne. Vissza a kapuhoz. Ezt már nem úsztuk meg két órával. Még 3 órán át álltunk, amíg vizsgáltak és szereltek. Ment a matek, hogy felszálljunk-e. Ekkor már tényleg semmi infó, 1,5 óra után csak annyit közöltek, hogy még nem tudnak semmit és fogalmuk sincs a hibáról. Igazán megnyugtatott, hogy urai voltak a helyzetnek. Persze a gépről a pánik ellenére nem lehet ilyenkor leszállni. A stewardessek sem vágtak nyugodt fejet; rohangáltak le-föl, mint a magyar válogatott tagjai tétmeccsen… Remek volt. Végül semmi szöveg és elkezdünk kigurulni. Miután felküzdte magát a Boeing pár rétegnyi felhő fölé, a pilóta szó szerint ezt mondta: „végre nagy nehezen elértük a repülési magasságot”. Majd hozzátette, hogy az átszállók miatt maximális sebességgel megyünk. Tény, hogy ez kb. a hatodik 747-essel megtett utam volt mindössze, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna a kijelzőn, hogy 969km/h a menetsebesség egy fullra rakott 400 fős Boeingen… Nyilván a felszállás előtti stressz is zavart, de a hely sosem tűnt ilyen kicsinek és nagyon nem bírtam jól ülni. Ennek ellenére az utolsó 5 órában többször is bekómáztam és el-elaludtam, de mivel hármas székben középen ültem, valaki pár percenként megbökött. Mivel a pilóta nem viccelt és tolta a gépnek rendesen, kb. 1,5 órával kevesebbet repültünk, de összesen így is 14 órát töltöttünk a gépen. Feledhető élmény volt. Leszállás után a pilóta nem is beszélt, csak a vezér stewardess, de semmi sorry vagy hasonló. Örülök, hogy biztonságban megérkeztünk, de azért két mondatot illet volna mondani, különösen úgy, hogy a gép harmada szeretett volna átszállni és tovább utazni.
Ennek ellenére csodás érzés volt a kapun keresztülmenni és realizálni, hogy ez bizony Japán: az első folyosón húsz egyenruhás nézett vissza. A belépési és a vámos papír kitöltése után sorba jöttek a már egyszer átélt élmények: hőkamera, arcfotó, ujjlenyomat, útlevél+vízum és most egy plusz: újrabelépési engedély ellenőrzés. Majd vám. Hosszú sorok és megszámlálhatatlan mennyiségű egyenruhás. (Az első érkezéskor is sokan voltak, de olyan könnyen jutottam át, hogy vicc volt.) Most a sorok között kutyás rendőrök szolgáltak és védtek. Az ebek meg szagolták a csomagokat. Néha valamelyik kutya megállt, majd továbbment. Nálam is megállt egy. Már kezdtem megijedni, hogy náthás és félreszagol valamit, de ahogy ez végigfutott az agyamon, a tízkilós kutya bólintott egyet és odébb húzta az Isten tenyeréből kifejezetten szerényen kinőtt rendőrt. A vámellenőrzésen másodszor is elkérték a nyilatkozat mellé az útlevelet, majd rutinmosoly és arigatou. Kiértem, végre nyugalom és van idő pár telefonra. Ezt a nyugalmat egy, a vállamig érő fiatal rendőr fellépése törte meg. A srác fegyverekkel és egyenruhával lehetett vagy 55 kiló, de csak azért mert nehéz volt az ebéd… Nem mintha nagyon megrettentem volna a megjelenésétől, de mondta, hogy nyugodjak meg, csak rutin útlevélvizsgálat. Mivel ez 20 percen belül a harmadik, tényleg rutin – gondoltam. A sima négyzetrácsos noteszfüzetbe behúzott tollal egy újabb téglalapot, és oda írta fel az útlevélszámomat és pár adatomat kanjikkal. Majd visszaadta és megkérdezte, hogy tanuló vagyok-e. Nem mintha nem lett volna beleírva az útlevélbe, de biztosan gondolta, hogy csőbe húz a váratlan kérdéssel és hátha elszólom magam, hogy „ááá nem, drogot csempésztem, kérsz valamit”. Majd mondtam, hogy igen és hozzátettem, hogy Waseda Daigaku (egyetem). Hátrahőkölt és ennyit szólt:
„Oh, so you are a genius???” Hmm. Elsőre azt gondoltam, hogy minden relatív, és ha az lenne hosszú éveken keresztül a hivatásom, hogy egy noteszbe felírom a külföldiek útlevélszámát, akkor azért valószínűleg eléggé sok embert tartanék zseninek. Ugyanakkor minden eddigi sikeremet a kitartásomnak és az akaratomnak tulajdonítok, így egyértelmű a válasz: nem. Na, de pont Japánban egy rendőrnek nemmel válaszolni?! Mindegy, minden más, a szituációban releváns válasz nehezített volna, így inkább mosolyogtam és azt mondtam, hogy nem, nem vagyok zseni. Ahogy kimondtam, abban a pillanatban Mepire gondoltam. Mepi egy korábbi sörözésen tűnt fel, spanyol szakos japán lány a Wasedán. Kifejezetten alacsony, de ne tagadjuk le, ennek ellenére szép. Azonban a géniusz szó, avagy „lángelme”, azt gondolom, hogy nem a túlzás, hanem a megbocsáthatatlan tévedés kategória az ő esetében. Két szösszenetet idéznék tőle. Arisztotelészi érvelés á la Mepi:
„Te eggyel több sört ittál, mint a többiek, biztosan gazdag vagy.”
Majd a „bejelöllek a facebookon”-ra Mepi válasza:
„Jajj, a Facebook túl bonyolult.”
Most akkor elemezzünk egy kicsit törökgáborosan. Adott Mepi, mint Waseda diák, tehát átlagos japán zseni. Így gondolkodva: vajon a rendőrsrác milyen szinten lehet? Továbbá, vajon nem a "de igen, örülök, hogy találkoztunk" lett volna a kötelező válasz a rendőrnek?! Másik sztori. Mepinek születésnapja volt. Len, az ausztrál-thai kollégiumi haver felköszöntötte facebookon és hogy extra kedves legyen, megjegyezte, hogy "Mepi, milyen szép vagy a második feltöltött profilképeden". Pár perc múlva jött a szülinapos válasza, hogy azon a képen nem ő, hanem a kedvenc japán énekesnője szerepel... Snitt.
Madárfejű vonat, 25 órája úton. Így nem csoda, hogy szívdobogtató érzés volt megpillantani és megsimogatni Kókuszgolyót, a kollégiumi ajtó mellett őrködő fröccsöntött dalmatát. Vacsora, 8nm és alvás. Másnap futás (vééégre!), majd iskolai teendők, csekkek befizetése. És két összetettebb feladat: megvenni egy nagyon ismeretlen, a kutatási témámba vágó könyvet (amit odafelé Zürichben hagytam a gépen) és az mp3 lejátszómhoz USB kábelt szerezni (amit sikeresen Budapesten felejtettem). Ezeket kb. 1,5 óra alatt sikerült letudni. Mi lenne, ha tudnék jól japánul, vagy jobban ismerném Tokiót?? Azért van itt mit szeretni.
Este egy 'all you can drink' típusú japán pubban (izakaya) volt rezdülés. Itt nagyon sok különlegesség volt, de a legjobban a mozgó kaja tetszett. Ez valami ünnepi-fesztiváli eledel, ami káposztából, tojásból és még pár dologból készült omlett alapot jelent. Erre jönnek feltétek, szószok és a tetejére valami nagyon vékony és puha növényből származó csomó apró levél. Ezek a forró omlettől folyamatosan mozognak, elképesztő látvány. Annak ellenére, hogy Dana Scully különleges ügynök hosszan nyomozta volna a titkot, meglepően remek íze volt. Otthon 3 és fél hét alatt 6 kilót tudtam villámhízni, így muszáj fokozatosan átállni lightos japán terhelésre... A folyamatos átállás jegyében egy angol pubban még vettünk méteres sört, mert valahogyan zárni is kell a napot.
Márciusban nincs iskola, nekem viszont kiemelkedően aktívan kell bemerülnöm a disszertáció írásába, mert áprilisban 2 hét kiesik a regisztráció és a tárgyválasztás miatt. Májusra pedig szeretnék 80 oldalt készre formálni, hogy műhelyvitára be lehessen nyújtani. Mivel sokáig ülnek rajta, ha minden jól megy, akkor szeptember-októberben lehetne műhelyvita és addig még lenne idő dolgozni a folytatáson is, hogy 2012 első részében már a védés is meglegyen.
Ami azonban a blog szempontjából lényeges, márciusban jöhetnek az utazásos beszámolók.
