Sushi end

Az embereket alapvetően fegyelmezni kell, mert az emberek halandók: bűnbe esnek, gyakorta engednek az azonnali csábítás erejének és túl gyengék, valamint tudatlanok ahhoz, hogy megfelelően éljenek. Tisztában vannak ezzel a főbb állami vezetők mindenütt a világon, és minden létező politikai rendszerben igyekeznek segíteni az ilyen formán bajba jutott polgárokon. Hiszen az állam - szemben az egyénnel – okos, bölcs és tapasztalt, így sokkal jobban tudja, hogy miként kell polgárainak jó életet élni. A szerető állami ölelésre számos példa adódik demokratikus felépítményben is, például az állam büntetőadókkal sújtja a cigaretta- vagy az alkoholfogyasztást, támogatja az egészséges táplálkozást, máskor illedelmesen és óvatosan felszólít az osztódásra, mert öregszik/fogy a társadalom. Egy stratégiailag vezérelt államnak azonban ezeken jóval tovább kell mennie, és nem pusztán a fogyasztási szokásokat, a preferenciákat alakítani, az alapvető politikákat vezérelni, de a gondolkodást is befolyásolnia kell. Hiszen a másként gondolkodás káros és egyébként is minek olyasmin rágódni, amit a vezetés nem javasolt, ha egyszer a vezetés bölcs. Mindeddig hozzávetőlegesen itt ért véget az okosság, de a politika néhanapján felül tud emelkedni önmaga folyamatos ismétlésén és szürkeségén. Ezeken az ünnepélyes napokon újra sarki fényként tündököl a politikai racionalitás, az emberek reménysugarakat láthatnak felvillanni a kietlen és ötlettelen politikai semmitmondás unalmas sivatagában.

Jelen esetben a kínai vezetés úgy döntött, hogy államilag szabályozni fogja a lélekvándorlást. A cél persze egyértelmű: a tibeti láma tekintélyének/befolyásának gyengítése. Hol itt a társadalmi egyenlőség, ha egy kínai halandó kiutazási engedélyt sem könnyen kap, a buddhista szerzeteseknek meg privilégiuma, hogy csak úgy össze-vissza újjászületnek és akadálytalanul lélekvándorolnak? No, persze a döntés operatív kivitelezése nem tűnik könnyűnek, de egy erős állam elé nem állhat vajmi elméleti-gyakorlati akadály. “The so-called reincarnated living Buddha without government approval is illegal and invalid,” according to the order, which comes into effect on September 1. Azaz 2011. szeptemberéig legális és érvényes volt a reinkarnáció, attól kezdve az élő Buddha (a dalai láma) lélekvándorlása már nem tekinthető annak, csak ha a kínai hatóságtól engedélyt kér az újjászületésre. A rendelet kiterjesztése kissé nehézkesnek tűnik az egyszerű ember számára. Nem könnyű elképzelni egy jól felkészített lélekredőrséget, amely időnként rajtaütésszerű lélek-razziákat tart, hogy kiszűrje az illegális lélekvándorlókat. Úgy tűnik, Kína tovább előz...

Mindeközben itthon is új szelek fújnak, de a kodaira-i szeleket most mégsem sírom vissza. Az eseményeket szummázva jó újra itthon, ha nem is ilyen körülmények között akartam érkezni. Az elmúlt egy hét nagyon sűrű volt, rengeteg rossz hír sújtotta a szűk környezetet, ami miatt nem agyaltam semmit a dolgaimon. Gyakorlatilag már nem is nagyon gondolok a történtekre, csak a kinti magyarokra és a külföldi barátokra. 

Célok továbbra is vannak, amelyek kimozdítanak a fotoszintetizáló üzemmódból. A disszertáció adott, az itthon még februárban kötött  fogadások állnak, nem hátrálok meg. (Kaptatok egy kis előnyt a sorstól, két hét kiesett, de ne reménykedjetek, július 20-ig harcolok.) Emellett igyekszem több időt fordítani a nyelvtanulásra is, az mindig jól jöhet. A többit majd a sors hozza, kíváncsian várom milyen úton fog kiengesztelni az 500 évente megtörténő földrengés+cunami kombinációért.

És akkor, ami a sushiból kimaradt. Történt kb. 3 és fél hete, hogy egy Tokióban japánul tanuló magyar lánnyal találkoztam volna Ryogokuban. Ez a szumós kerület, relatíve távol az általam bejárt Tokiótól. Egyeztettünk, és megbeszéltük csütörtök délutánra a találkozót, az egyetlen nehézség, hogy ő nem rendelkezett telefonnal. A megállóban nem találtam senkit és mint később kiderült, két Ryogoku nevű állomás is van, két eltérő vonattársaság vonalán. Mivel Murphy sorsolt, természetesen a rossz megállóba mentem. Némi várakozás után úgy döntöttem, hogy ha eljöttem eddig és dráma van, próbálom mérsékelni, megnézem a környéket. Telefon, internet, keresés, találat. Az ötletet nem bántam meg, volt bőven látnivaló. Rögtön az állomás mögött volt egy fura sokszögletű épület, amolyan díszes kalappal ellátott kifordított fürdőszoba. Az internet segített, ez az épület a ryogoku-i szumó helyszíne.

A lelátón boxokban, a Japánban megszokott tágas térben lehet kényelmesen elhelyezkedni. Az 58-62 kilós emberek miatt viszonylag liberálisan tekintenek a proxemikára, nem túl nyugatbarát módon, ha ülésről van szó...

 

Mivel nem volt meccs és a múzeum rész zárva volt, tovább sétáltam és egy gyönyörű parkba (Yasuda Japanese Garden) kerültem. Közepén egy tokiói méretekben mérve nagy tó és gyönyörű környezet. Ezeket a parkokat, japán kerteket nem lehet megunni, bár azt hiszem ez egy különösen jól sikerült darab volt. Mivel itthon vagyok, megy a feltöltés, úgyhogy ezúttal saját telefonos videóval is szolgálhatok, így sokkal jobban átjön az akkori hangulat. (Ööö, továbbra sem készülök operatőrnek.)

A park mellett közvetlenül a Tokyo Restoration Memorial Hall terült el, némi zöld környezetében. Nagyon tetszett, mivel az 5-9 emeletes egymás mellé zsúfolt házakhoz voltam szokva a belvárosban, ez a szűk környék nagyon más volt és sorozatban hozta a meglepetéseket.

Végül, eljutottam a visszakanyarral az Edo-Tokió Múzeumba. Maga az épület hatalmas, és meglepő módon ezúttal a térrel is könnyebben bántak, az eredmény egy jól sikerült beton birodalmi lépegető lett.

A múzeum a mai Tokió elmúlt ~500 éves történelmét mutatja be (régen Edonak hívták a várost). Jegy, diákkedvezmény tisztázása. (Ekkorra már felszedtem a japánok által is megértett angolt: sztyúdentó kárdó.) A belépés után egy idős bácsi odajött és meglepően jó angollal megkérdezte, hogy honnét érkeztem.

-From Hungary.

-Eeeehhhhh – hangzott el a megszokott, naponta többször hallott (japán) válasz. 

(ha nem ismeritek, japán nyelvlecke kezdőknek...)

Majd ezután felajánlotta, hogy ha igénylem az angol nyelvű vezetést, akkor szívesen mesél 40 percig a város történelméről és a kiállított tárgyakról. Természetesen igent mondtam és nem bántam meg, mert mint utóbb kiderült, nyugdíjba vonult egyetemi professzor volt, aki önkéntes alapon vállalta a múzeumi munkát. Sok érdekeset mondott, ami bőven túlment a kiállított tárgyak és képek melletti szövegezésen. Ráadásul volt egy relatíve nagy táskája, amiből a Télapót is zavarba ejtő mennyiségű extra képet, térképet és történelmi tárgyakat húzott folyamatosan elő. Utólag visszagondolva, ha nem mesélt volna ennyit, az sem lehetett volna kizárni, hogy épp a múzeumot rabolta... A múzeumban nagyon igényesen összerakott tárgyak, kézzel festett makettezett városrészek és a modernebb időkből származó eredeti tárgyak voltak kiállítva.   

A hatalmas makett asztalokon még a hullámokat és a fény víztörését is megoldották. Hihetetlen, hogy mennyire aprólékos és igényes munkákat lehetett látni. Az asztalok egyébként akkorák voltak, hogy minden oldalról pici távcsövekkel lehetett nézegetni őket. Általában 3x3-tól 5x5 méteresek voltak, az emberkék nagyjából 8 cm magasak lehettek, több asztalon vagy 400-500 figura is volt. A bácsi azt mondta, hogy a kézzel festett figurák darabja 150 dollár volt a festés és az egyéni tervezés miatt, ugyanis nincs két azonos figura egyik asztalon sem. A távcsöveken keresztül döbbenhetett rá igazán a nézelődő, hogy mennyire aprólékosan lettek megfestve a figurák.  

Mindemellett persze számos érdekesség, történelmi eseményekről származó térképek, tárgyak segítették az időutazást. A 17-18. századi város nagyon fejlett volt, a polgárosodás, a kultúra és a divat ennyire hosszú múltra tekint vissza. Így, ha valaki Shinjukuban jár manapság, akkor megérti, hogy miért lát annyi méregdrága Louis Vuitton táskát és címlaplányszerű modellekre sminkelt, öltöztetett fiatalt. Néhány történelmi példa a korabeli ruházatról és frizurákról:

A modern kori Tokió rész is érdekes volt, de az már sokkal inkább az iparosodásról és a világháborúról szólt. A korábbi történelmi-kulturális gazdagsághoz viszonyítva, ez jóval szürkébbnek tűnt, mintha az iparosodás és gazdasági felemelkedés elmosta volna a korábbi értékeket. Ez a fele a kiállításnak már sokkal inkább a japán termékekről és világmárkákról szólt, persze nem a mai, hanem 30-50 évvel korábbi formájukban.

A múzeum nagy élmény volt, ez a látogatás hozta meg az igazi kedvet a többi múzeumhoz. Ebből egyelőre nem lesz semmi, de egyszer majd turistaként visszatérek Japánba és megnézem azokat a helyeket, múzeumokat, amik most kimaradtak.

Végezetül köszönöm mindenkinek, aki olvasott, visszajelzett, velem volt néha gondolatban. Köszönöm az aggódó-segítő emaileket, posztokat, telefonokat. Továbbra is jól vagyok, az élet megy tovább. A sushi ezzel a poszttal véget ért. Mivel minden vég valami új kezdete, biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra pozitív fordulat jön, fel fogok tűnni a színen, még ha nem is mikoshin érkezem. Sziasztok!

Kiírom magamból: gondolatok a szöuli reptéren

Az elmúlt napok nagyon megviseltek fizikailag, az utóbbi 24 óra pedig szilánkokra tört lelkileg. Most a Szöuli reptéren 11 órát várok átszállásra és közben agyalok. Több éve történt utoljára olyan dráma az életemben, hogy sírtam, most is a torkomon érzem a szorítást – elmondhatatlanul csalódott vagyok.

A drámai földrengés, a cunami és a nukleáris katasztrófa első szakaszában higgadtan tájékozódtam és nyugodtan kezeltem az eseményeket. Csakhogy a reaktorok helyzete romlott és a tokiói élet is nehezedett. Mindezek következtében először Oszakába menekültünk shinkanzennel, amikor már biztos volt, hogy nyugodtabb lesz távolodni, mint maradni a fővárosban, 240km-re a reaktoroktól. Amikor ezt eldöntöttük, éjszaka már olyan sajtótájékoztató ment élőben a nemzeti tévében, hogy a papírokat dobálta a miniszterelnök-helyettes és az üzemeltető cég vezetői, miközben beszéltek. A higgadt, megfontolt és rendezett japánok. Ilyen káoszt szerintem a nézők még nem tapasztaltak, amióta a tévé létezik Japánban. Ez minden mérési eredménynél többet elmondott. Ekkor már volt shinkansen jegyünk, de mivel a vonatok számos vonalon nem mentek (sorozatosan csökkentették a forgalmat az energiahiány miatt) és reggel indulni akartunk semmi sem volt biztos. Tita felajánlotta, hogy aludjak nála, mert aznap még néha (bizonyos órákban) járt vonat. Ez győztes ötlet volt (mert este 11-kor még nem volt fönn a másnapi vonatközlekedés – teljes káosz). Ha nem ment volna, akkor taxi, de akkor is meg kellett oldani a belváros megközelítését. Így éjfélkor vonatra tudtam szállni és beljebb jutottam.

A shinkansenekről sem volt hír, hogy mennek vagy nem, óránként változott az infó. Ekkor (hétfő) már nem lehetett Tokióban benzint kapni, vizet és kaját pedig már két napja nem láttál a boltokban. Kedd reggel Titával be tudtunk jutni a belvárosba, mert szerencsénk volt, és mentek a vonatok. Az automatákban és a nagy megállók belvárosi kisboltjaiban még hajnalban volt kaja és pia, ott tudtak tölteni (fél litereseket legalább is). Járt a shinkansen, így relatíve könnyen lejutották Oszakába. Döbbenet: a vonaton rengeteg üres hely…

Ott egy magyar srác csatlakozott hozzánk, aki végre kijutott Tokióból és ő is fel tudott szállni egy gyorsabb vonatra, így majdnem behozott minket. Oszakában teljes nyugalom, mi is pozitívak voltunk. Ettünk szendvicset és letoltam egy nyugodt lattet. Rendeztük a sorainkat, majd átvettük a hosztel szobákat, amiket még előző éjjel Tokióban foglaltam (félve a pániktól és hogy nem lesz szoba). A szobák kb 4,5 négyzetméteresek voltak (a csomagok és én fértem el a miniasztal mellett), mindez a kilencedik emeleten, amit az előző napokban már megtanultam, hogy rengés idején remek kilengést biztosítanak. Borsózott a hátam attól, hogy 5 napig itt kell lenni, de katasztrófaféle van – gondoltam és muszáj lenyelni. Ekkor még a lelkem mélyén mosolyogtam, abszolút pozitívan látva a jövőt. Kimentünk ebédelni (du 15 körül) és egy elképesztő kőbányai környezetbe kerültünk. Elképesztő kontraszt Tokióval szemben: az emberek megbámultak, volt, aki integetett. Itt már nem Louis Vuitton táskák voltak, hanem lecsúszott melósok. Ez nagyon leszakadt környék volt, egyszerű emberekkel.

Koreait ettünk és örültünk, hogy újra nyugodtak lehetünk, megcsináltuk. Akkor mindenki megy a szállására. Már épp kezdtünk elbúcsúzni, amikor Ferber tanárnő Skype-on hívott az iphone-on, mert látta, hogy online vagyok. Elmondta a legfrissebb híreket: az újabb balesetet és a tokiói radioaktív sugárzás emelkedését és hogy férje is beszélt sok szakértővel. Mivel össze vannak fűzve a reaktorok, az első után várható, hogy terjed a baj és minddel baj lehet. „ELHAGYNI JAPÁNT!!” Először szerető féltésnek és aggodalomnak gondoltuk, de határozottan figyeltünk a hírekre, minden valósnak tűnt. Én először szóltam haza aggódva telefonon a hírek csekkolása után, a szüleim nem is hiszem, hogy értették az eddigi higgadtságom után a hangulati váltást. Innét nem volt mosoly, ez már közel sem az a sima lokális baleset, ilyet nagyon nem valószínűsítettek a szakértők, hogy Tokióban káros szintű sugárzás lesz. És mivel a hírek teljesen bizonytalanok voltak (hiába kaptam nemzetközi szervezetek belső adataiból jelzést és mérési infókat, Nemzetközi Energia Ügynökségből érkező véleményeket, részecskemozgás modellezési infókat – mire jó a sok új-régi ismerős), nem hezitálhattunk. 2 perc mérlegelés után tartózkodás és ellenszavazat nélkül úgy döntöttünk, hogy Oszaka közel van, Fukuoka a következő állomás – repülő vagy shinkansen AZONNAL. A konzulátus először lépett érdemben: javasoljuk Tokió elhagyását. Ez sem arra utalt, hogy békés a helyzet. A kifizetett szállás „sunk cost”, elsüllyedt költség, de ekkor már belül tudtuk, hogy ez töredéke annak, ami most nagy veszélybe került.

Szétváltunk, míg a többiek jegyet vettek, én felmarkoltam a cuccokat a hosztelben és újra találkoztunk. Közben a fukuokai shinkansen jegyeken felül sikerült jegyeket foglalni a Fukuokából Szöulba induló másnapi járatra (az még lemondható), és egy szupergyors shinkansenre szálltunk. A leggyorsabbak nem jártak, mert az utórengések miatt nem lett volna biztonságos. Közben már a Swiss, a Lufthansa, az Austrian és a francia légitársaság törölte a tokiói járatait. Sakk matt. A shinkansenen már óriási tömeg volt és sokáig nem is volt ülőhelyünk, amin a japánok addigi viselkedése (teljes nyugalom, a kormány szerint nincs veszély, tehát nincs veszély) miatt ledöbbentünk.

Erről már nehéz volt jelentkezni, mert folyton alagútban mentünk, azaz nem volt térerő, de néhány hír kiderült, ha épp kinéztünk az alagútból: az ötös és a hatos reaktorban is hevülnek a fűtőszálak, pedig a hűtés továbbra is működik. Deja vu. Ettől a pillanattól már nagyon feszült lett a hangulat, belül már tudtam, hogy valószínűleg ki kell mondani: vége. Lehet kivárni és bizakodni, de a helyzet minden nap rosszabb lett és minden alkalommal a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult. Sőt a legtöbb elemző nem számított arra, hogy Tokiót elérheti a sugárzás. Ha maradok, akkor hetekig kell szállást fizetni és egész napra ételt-italt venni, ami nem olcsó. És még akkor sem biztos, hogy bármi elindul vagy rendeződik. Fukuokában nagyobb magyar kolónia gyűlt össze, párhuzamosan érkeztünk. Itt már mindenki a maga racionális döntését kell/ett, hogy meghozza, borzasztó emberi drámák. Akit ide köt 10-15 év, az nagyon nehezen adja fel az életét, hiába a veszély. Rossz volt látni a többiek hatalmas drámáját, szívszorongató, hogy milyen nehéz döntés előtt állnak. Végül találtunk szállást a kilencediken egy hotelben, erre már nem volt kp-m, otthonról majd tudom rendezni. Úgy láttuk a legtöbben, hogy Japán most jó ideig nem fog ugyanúgy működni és álomszerű, hogy egy héten belül helyreáll minden. Az én helyzetem itt könnyebb volt. A reaktorok, az áramellátás és a közlekedés miatt hetekig-hónapokig bizonytalanság jöhet és Tokió sem biztonságos. Egy kérdés volt, találok-e folytatást Szöulból, lehetőleg nem 4000-6000 dolláros/eurós áron, ahogy a jegyek Japánból mentek Európába. Végül lett jegyem, amit szervezésben a legjobb barátaimnak köszönhetek, sajnos a kártyás 150000 forintos 24 órás limit miatt esélytelen lettem volna jegyet venni. Örülök annak, hogy Csoki síelés közben is éjjel-nappal a rendelkezésemre állt és neten megvette last minute a jegyet, OG pedig mondta, hogy Európán belül bárhova jön értem. Végül „csak” Bécsig kell majd jönnie. Egy ilyen helyzet után ezek a tettek még inkább felértékelődnek, de hozzáteszem, hogy nagyon sokan mások is írtak/írtatok privátban, hogy bármiben segítetek, amiben tudtok és tudom, hogy ha kellett volna, meg is teszitek. KÖSZÖNÖM, hogy aggódtatok és velem voltatok sokan éjjel-nappal.

Így a fukuokai jegyet egyedül én vettem meg a magyarok közül. A reptéren drámai káosz volt, engem kb 20 percig csekkoltak, biztosan sokan lekésték a gépüket, mert a japánok nagyon lassan csináltak mindent. Engem elkezdett a kislány kérdezni, hogy van vízumom Dél-Koreába? Mondtam, hogy 90 napig nem kell. Ekkor látszott, hogy elképed, nem ezt a választ várta. És Törökország? Oda egyáltalán sem kell, de csak átszállok… stb-stb. Mindegy bejutottam és már Szöulban a 10 órás pihenőt töltöm, jár az agyam, pedig minden szempontból hulla vagyok a péntek óta tartó 24 órás készenlét, hírfigyelés, rossz-rövid alvások miatt. Másrészt annyi utórezgést éltünk át, hogy egy kigyúrt polip is tengeribeteg lett volna a dózistól.  

Elmondhatatlan vákuumot és belső magányt érzek. Végtelen sötét üresség tátong ebben a pillanatban a szívemben, a sok száz álom, cél és lehetőség helyén. Igaznak tűnik a közhely, hogy csak magasról lehet csak nagyot esni. Ezúttal úgy érzem, hogy olyan lehetőséget és lépcsőt kaptam a sorstól, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Tény, hogy nagyon sokat tettem korábban érte. Borzalmasan dühös vagyok a világra, hogy úgy vette el a lehetőségeimet, hogy nem hibáztam és tettem a dolgomat. Másrészt Tokióban elképesztően jó társaság verődött össze. Magyar is és nemzetközi is. Most már megtudtam annyit Japánról, hogy érdekelt egy halom múzeum, és lett volna társaság is Tokió és a vidék felfedezésére. Másrészt kiderült, hogy hova milyen kedvezménnyel érdemes eljutni, mert már volt kitől kérdezni. Ehelyett egy halom dolgom kinn maradt és nagyjából két millió forintot ebbe az évbe öltem bele, a végén a csillagászati összegű, fél millió forintot meghaladó hazaúttal együtt. Sajnálom a társaságot, a barátokat és aggódom mindenkiért, aki maradt. És félek, hogy búcsú nélkül, kapkodásban vesztek el barátságok, mivel a külföldiek közül mindenki elhagyta Tokiót.   

A lehetőségekről, amik kirajzolódtak, nem szeretnék írni, mert ezek most (egyelőre) elúsztak és semmi értelme nem lenne ezzel foglalkozni. Mindenesetre, azt a kiugrási lehetőséget vesztettem el, amire vágytam, ami vezérelt a kiutazással. Újratervezés. A PhD-be már szinte mindenemet beletettem, ebben a pillanatban már nem fogom feladni. A könyvtáram egy nagyon értékes részét, ruhákat, elektronikai dolgokat, egyéb kedves tárgyakat számomra fontos emberektől, személyes emlékeket, valamint a megtakarításom szinte egészét elragadhatta a sors, anélkül, hogy elértem volna a program végét. Az álmaimat és a céljaimat azonban nem tudja elvenni:

The show must go on.

Most kicsit már lenyugodva, azt mondom, hogy visszagondolva az elmúlt napokra, egészen jól alakultak a dolgok és egy egészen szokatlan helyzetben is kaptam önismereti leckét.Visszapörgetve, mindig a lehető legjobb döntést hoztam/tuk, amit a szituáció megkívánt és így minden jól alakult a helyzethez képest. Emellett pár embert sikerült rávenni (vagy hozzájárulni a meggyőzésükhöz), hogy hagyják el a fővárost és így nem lett bajuk remélhetőleg. Remélem, minden barátom egészségesen kijut és túlvészeli ezt a krízist. Sokakért aggódom nagyon! Vigyázzatok egymásra és jó döntéseket hozzatok, ennél bölcsebbet nem tudok mondani.

A Törpék és sushi című blog ezzel részben véget ért. Azért részben, mert elkezdtem még két bejegyzést írni Tokióban, amit a dráma megszakított. Az egyik egy napom bemutatása lett volna, ezt kihagyom. A másikat, mivel sok érdekesség van benne Japánról és az Edo-Tokió Múzeumról, még „kötelességemnek” érzem befejezni. Más szempontból a blog elvesztette a lényegét, Japánt, a kalandokat. Köszönöm, hogy olvastatok, visszajeleztetek.

Egyelőre úgy döntöttem, hogy az újrakezdés jegyében vidékre megyek, muszáj rendeznem a sorokat. Hogy tiszta legyen számotokra, azt sem tudom, hogy milyen és mennyi ruhám maradt, mert a kiút előtt albérletből költöztem ki, és a maradék ruhák nagy része kinn maradt. Emellett könnyebb ott írni a phd-t, aztán lehet közben gondolkodni a jövőről, de egyelőre bulldózerként kell továbbhaladni. Másrészt most nincs értelme albérletet keresni, mert feléltem a pénzem. Ahogy megy majd az írás, folyamatosan nekiállok állást keresni és hétvégenként járok fel Budapestre. Nézzétek el, most egy ideig nem szeretnék sörözve mesélni a történtekről és nem szeretnék mosolyt erőltetni magamra ezzel kapcsolatban, csak pihenni és felejteni. Hamarosan jön majd a mosoly magától is.

Ninja lettem

Jelentem, a helyzet fokozódása és az újabb rossz hírek miatt úgy döntöttem, hogy egy újabb bevásárló kört teszek és veszek egy jó minőségű védőmaszkot, és némi kekszet, tartós élelmet és ha van, piát. Az utcán az emberek kifejezetten nyugodtan bandukoltak, de az üzletben eléggé durva képek fogadtak. Hogy Tokióban teljes nyugalom van-e??? Mindenki döntsön a képek alapján. Az üzlet kb. a hazai Tesco kiterjedésével arányos, annyi, hogy itt kisebb az alapterület és 3 emeleten van szétosztva termékcsoportonként a portéka.Így az élelmiszer része kicsivel kisebb, de így is hatalmas.

A kenyér és a víz a lényeg, íme:

Szerencsére üdítők és tea még volt, így van plusz 5 literem, most már egészen sokáig bírom. (Eredetileg nem számolt azzal, hogy csapvizet semmilyen formában sem fogyaszthatok, még kollégiumi leves vagy tea formájában sem.)

Az ellentmondó hírek nem segítik a könnyű döntéshozatalt. Mivel holnaptól az óceán helyett erre fúj a szél és lesz eső is valószínűleg, a sugárzás Tokió számára holnaptól jelenthet gondot.  Az erőművekben zseniális munkát végeztek eddig és le a kalappal a mostani erőfeszítéseik előtt is. Ennek ellenére, az számít, hogy mennyi radioaktív anyag jut majd ki (és jutott eddig). Mivel a fűtőszálat nem tudják megközelíteni, nem tudják, hogy mekkora a baj. Már a bécsi IEA egyik ismerős emberével is beszélt a magyar különítmény (mire nem jó, ha vannak kutatók a környezetünkben), aki azt mondta, hogy ez nem hasonlíthat a legrosszabb forgatókönyv mellett sem Csernobilra, mert más technológia, persze azért sugárzásveszély van. Néztem repülőjegyet ötlet szintjén, ha durvulna a helyzet, de az nem tűnik megoldásnak. Páran magyarok fontoljuk, hogy levonatozunk éjjel Fukuokába (ez Kyūshū szigetén található), amivel durván 900 km-rel odébb lehetne jutni Tokiótól holnap délre, és így kb légvonalban 1020 km-re az erőművektől. Ez nagyon reális alternatívának tűnik.