Régen jelentkeztem ennek több oka is volt. Egyrészt az iskolai dolgaimba bele kellett húznom, a cikk (lassan) halad, és olvasok amennyit csak tudok, így nem sok érdemi dolog történt.
Japánról. Az olvasgatással több dolgot át kell értékelnem magamban és be kell ismernem, hogy a véleményemet meg kell változtatnom bizonyos dolgokban. A csodálatosan kifinomult esztétikum és a gagyinak tűnő giccs érdekes egyvelege látható itt. A véget nem érő felhőkarcolók között, mellett sok nagyon keskeny utca szalad, ahol egy autó éppen elfér. A többsávos utcáknak sincs erős körút hangulata, hanem olyan külvárosi utcáknak tűnnek. A kis utcák és a fák (néhol pálmák) miatt olyan érzésem volt, mintha egy olasz tengerparti kisvárosban lennék... Hatalmas dugók nincsenek, este is alig látni hosszabb sorokat, szinte mindenki a tömegközlekedést és a biciklit preferálja. Ami számomra nem befogadható, az a rengeteg szín (ez az ami nekem giccses). Mégsem mondanám, hogy összességében nem tetszik vagy rossz, sőt. Remekül érzem magam és sokkal nyugisabb az élet, mint Budapesten, ami igencsak sokkoló a lélekszám összevetésében...
Sok urban legend tűnik úgy, hogy megdől. Először is a "folyamatosan részeg japánok"... Biztos sokan isznak, és ha isznak, azt nem bírják, de jóval kevesebb részeg embert látni péntek este, mint otthon. Megdöbbentően naivnak tűnnek. A metrón/vonaton alszanak és sokszor az emberek ölében van a telefon/iphone...
A tévében nem a celebek, a csillogás megy reggeltől estig a csatornák nagy részén, hanem átlagemberek, olyan showk, amik egy hazai/európai szemében röhejesnek tűnnek. A sorozatok nagyjából a szomszédok színvonalát ütik meg képvilágukban. Tartalmilag nem értem őket, de a showkból kiindulva nem hiszem, hogy nagy magasságokat kell elképzelni. Egyik szombaton a nemzeti tévén fő műsoridőben este csoportos szekrényugrás ment. Ennek az volt a lényege, hogy emberek beszéltek pár mondatot, majd kis futás, dobbantás és hangosan nevettek, ha valaki pofára esett. Ez utóbbit egészen eddig a hétig lenéztem és nem nagyon értettem, hogy ebben mi a logika. Mivel Japán, biztosan meg van ez tervezve – gondoltam. És tényleg. Richard Layard (angol közgazdász) művében olvastam a média hatásáról, ahol leírta, hogy a tévé teljesen új világot hozott az emberek számára, sok szokást és az emberi kapcsolatokat is megváltoztatta. A lényeg: az átlag nyugati tévékben celebek, sztárok, filmek szerepelnek többségében. A tévénézők többségét, az "átlagembert" egész egyszerűen eltérítik, mert a tévében túlsúlyban vannak a gazdagok, a sztárok és a luxus. Holott ők a társadalom max 5 százalékát teszik ki. Az átlagemberek, akik életszínvonalban ettől messze állnak (és a társadalom nagy részét adják) pedig alul-súlyozottak a tévéműsorokban (időben). (Mindezt több kutatás is vizsgálta.) Hol itt a gond, ha ők az érdekesek? Az a bökkenő, hogy az átlagember "referencia csoportja" változik meg. Vagyis az a csoport, akihez méri magát mind anyagilag, mind életminőségben, külsőben, mindenben. A tévé remek dolog, csak nagyon óvatosan kéne használnunk, mert könnyen visszafelé sül el: a mai szórakoztatás maholnap elégedetlenséget okoz. Így aztán kénytelen vagyok önkritikusan beismerni, hogy tényleg cool dolog volt azt mondani eddig, hogy mennyire igénytelen gagyi műsorok mennek itt a tévében, de ettől még a céljukat elérik: nem táplálnak felesleges és irreális vágyakat folyamatosan.
Az emberek nagyon nyugisnak tűnnek és minden rendezett. A japán őrült munkahelyi hajtás sem mondanám, hogy annyira átjön... Több emberrel beszéltem és inkább az a jellemző a hallottak alapján, hogy benn kell lenni az irodában addig, amíg a főnök nem megy haza, de ez nem azt jelenti, hogy stresszes hajtás van, vagy éppen feltétlenül munka. Vagyis internet stb. Lehet ezt elkötelezett személyiségnek vagy komoly munkamorálnak hívni, de felesleges munkahelyi tartózkodásnak vagy intézményesített családkerülésnek is.
Egy biztos, nagyon sokat adnak az ország reklámozására és nagyon más képet alakítottak ki magukról a világban, mint ami itt körvonalazódik. Ami a legérdekesebb, és általában mindenki elfelejti, hogy Ázsia keleti tövében nem a virágzó demokráciák (pl: Szingapúr; habár Japán elvileg demokrácia, de egészen másképp működik, mint Európában megszoktuk) és a hagyományos liberális gazdasági struktúrák vannak túlsúlyban. Hogy Ferber Katalin új könyve (amit minden gazdaság és történelem iránt érdeklődőnek ajánlok, nagyon elgondolkodtató) mentén haladjak tovább, ezekben az országokban olyasmit valósítottak meg a második világháború után, ami sokan terveztek egy előző rendszerben mifelénk is, csak az eszközök és a felépítmény máshova vezettek. Japán és több iparosodott délkelet-ázsiai országban törekednek és törekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek minimalizálásához. Már az is gyanús lehet mindenkinek, hogy miként érte el Japán évtizedeken keresztül a teljes foglalkoztatottságot úgy, hogy közben a világot verte gazdaságban? (Ma 5 százalék körüli a munkanélküliség és ezt óriási drámának élik meg.) Nos, az eszköz nem teljesen újszerű: tervgazdasági rendszer (igen!), maximális versennyel, magántulajdoni rendszer mellett. Egy iparág, a bankrendszer került állami kézbe és a kedvezményes (sokszor 0%-os) hiteleket azok a cégek kapták, amelyek nemzetközileg versenyképesek voltak. Ezekben a cégekben valószínűleg hatalmas hajtás és tempó ment, de sok iparágban meg is verték a világot. És ami működik, abba több pénzt tett az állam. De úgy komolyan, megbulizás nélkül. És ezt a sikert, mivel a nagybankok az iparvállalatokkal és a kereskedelmi vállalatokkal is összefonódtak, lehetett kamatoztatni/elosztani egyéb területeken. Hogy van-e túlfoglalkoztatás (kapun belüli munkanélküliség)? Igen. Ha az út menti fák lombját vágják, akkor egy fa körül 25-en dolgoznak. Hárman állnak létrán és vágnak, páran a létra mellett, nehogy baj legyen, a többi autós forgalmat irányít, a maradék felhívja a járókelők figyelmét vagy szedi a leesett darabokat, leveleket és rakja az autóra. Minden parkolóház előtt két ember a gyalogosokat és az autókat tereli és állítja meg felváltva. A nagyobb csomópontokban a lámpa mellett rendőr is irányítja a forgalmat csúcsidőben. A vonatállomáson a jegyet automatából lehet venni, de egy egyenruhás őr figyelmével segíti a vásárlást. Ha felbontják az utat/járdát, a korlátok és kordonok mellett legalább egy egyenruhás ott áll és felhívja a figyelmet a veszélyre, mutatja, hogy ez itt le van zárva, arra kell menni, nehogy ne vedd észre a kordont, átmenj rajta és beessél a Föld mélyébe.
A japán elv: „a kiálló szegeket be kell verni”. Azaz sem pozitív, sem negatív irányban nem lehet a közösségből kilógni. A hülyét felhúzzuk, a jót visszafogjuk, mert akkor kevesebb a konfliktus. Minderről véleményt nem akarok mondani, de érdekes, hogy ugyanabban a globális világban mennyire eltérő válaszokat és megoldásokat lehet találni a gazdasági és társadalmi berendezkedésre. Ehhez persze egy nagyon más társadalmi szemléletre van szükség. Hiszen, ha Hiroshi egy nyomás alatt jól teljesítő mérnök a Lexus gyárában, míg Yoshi a járókelőket segíti és felhívja a figyelmet az irányváltoztatásra, akkor érzékelhető, hogy Yoshi fizetése részben Hiroshi termeléséből jön. És mivel sok Yoshi él Japánban, ezt a rendszert kevés társadalom tudja úgy kezelni, hogy ez megszokott és konfliktust sem eredményez. (A Hiroshik teljesítményén felül azonban a globalizációban zajló gazdasági érdekérvényesítés, a nemzetközi tőke- és hitelkihelyezés is hozzájárul a Yoshik béréhez. Ebben a Japánok az USA-val azonos kaliberűek, csak mindezt csendben, sunyi módon, meghajlások kíséretében és hadigazdálkodás nélkül oldották meg. Arigatou.) Mindezt az apró eszmefuttatást ajánlom azoknak, akik a kínai eseményeket furcsa mixnek látják manapság. Van különbség Japán és Kína között, de Európából ez a különbség jóval nagyobbnak tűnik, mint Japánból vagy más DK-ázsiai kistigrisből. Itt ugyanis megszokott a tudatos, sok évtized alatt kivitelezett iparpolitika és a tervgazdaság, de mindezek a verseny, helyesebben a világpiaci versenyképesség érdekeit szolgálják. Valószínűleg a legtöbb tapasztalatot magába foglaló, tudatos és minden más ország által elkövetett hibákat feldolgozó modernizáció zajlik ma Kínában.
A facebookon van sok új kép, némi gasztronómia és pub (hogy fest az átlag kollégiumi koszt, milyen a japán supersize menü /fél kiló rizs/ és hogyan kell elképzelni egy pubot). Továbbá jártam az építési múzeumban, ahol 230 képet készítettem, ebből néhányat feldobtam. Ez hihetetlen élmény volt, a szamurájok korától kezdve bemutatta a japán épületek/építkezés alakulását, úgy, hogy a látogató bemehet a házakba, épületekbe (szigorúan cipőt levéve) és lehetett fotózni is. Ennek azért örültem, mert Japánban nem szokás még barátokat sem meghívni otthonra, azaz lakást belülről látni nem lehet gyakran.
Az órák továbbra is jók, lassan kezdek belejönni a matekba, de azért a kihívás továbbra is megvan. :) Megkaptam az első kettő ösztöndíjam is. Azért kettő, mert az októberi aláírást egy, azaz egy nappal lekéstem, így novemberben utaltak kettőt. (Azzal igazolom, hogy Japánban vagyok az adott hónapban, hogy bemegyek a tanulmányira a hónap előre meghatározott napján /tök összevissza egyszer legkésőbb nyolcadika, egyszer tizenhatodika/ és szignózom a nevem melletti cellát.) Ennyit a szabályok betartásáról. Az aláírás előtti és az aláírás hetében olyan hat alkalommal jártam a mi iskolánk (a közgáz) tanulmányi osztályán, ahol névről ismernek, de amíg nem dobtam oda a táblázat cellájába a nevemet, nem utaltak. :) Az előző bejegyzés óta Len (az albumban képen joghurtot evőpálcával) segítségével vettem telefont, így tudok tájékozódni is. Egyébként, ami hihetetlen számomra, hogy az iPhonera letölthető egy kanji felismerő alkalmazás, azaz lerajzolsz egy hasonló jelet, ő felajánl párat, klikk és kiírja angolul a jelentését…
A magyar csapattal néha újabb vacsora vagy ebéd szerveződik. A hétfői órám oktatója, Veszteg Róbert is csatlakozott a csapathoz. Az utóbbi hetekben ő is segít ötletelni a disszertációval kapcsolatban. Ahogyan én elfordultam „a növekedés minden felett” elvtől az elmúlt években, úgy ő is a kísérleti közgazdaságtan felé vette az irányt (ez utóbbi azt jelenti, hogy egy nehezen vagy nem mérhető, matematikailag nem modellezhető valós problémát embereken/csoportokon tesztelünk – hogy utána próbáljuk matematizálni vagy modellezni, de legalábbis megérteni). Hiába, a matematikai közgazdaságtan határvonalát már sokan érzékelik (és érzékelték páran korábban is), és ez a pszichológiai közgazdaságtan felé tereli a kutatókat. Emiatt az ottani újdonságokról is hallok, és ez nagy segítség. Voltunk indiai étteremben, nagyon jó volt a hangulat. Az indiai kaja viszonya Tokióval pont megegyezik a gyros-Budapest viszonnyal. Ma okinawait (tradicionális japán kaja) ettünk. Ez szerkezetileg hasonlít a kollégiumira, de nincs benne hús. Azaz, ami hazánkban a paprikás, az errefelé valami wokban nagy láng fölött sütött kimondhatatlan nevű zöld izé (sok zöldség). Ha engem kérdeztek, akkor paprikás. ;)
