Sushi end

Az embereket alapvetően fegyelmezni kell, mert az emberek halandók: bűnbe esnek, gyakorta engednek az azonnali csábítás erejének és túl gyengék, valamint tudatlanok ahhoz, hogy megfelelően éljenek. Tisztában vannak ezzel a főbb állami vezetők mindenütt a világon, és minden létező politikai rendszerben igyekeznek segíteni az ilyen formán bajba jutott polgárokon. Hiszen az állam - szemben az egyénnel – okos, bölcs és tapasztalt, így sokkal jobban tudja, hogy miként kell polgárainak jó életet élni. A szerető állami ölelésre számos példa adódik demokratikus felépítményben is, például az állam büntetőadókkal sújtja a cigaretta- vagy az alkoholfogyasztást, támogatja az egészséges táplálkozást, máskor illedelmesen és óvatosan felszólít az osztódásra, mert öregszik/fogy a társadalom. Egy stratégiailag vezérelt államnak azonban ezeken jóval tovább kell mennie, és nem pusztán a fogyasztási szokásokat, a preferenciákat alakítani, az alapvető politikákat vezérelni, de a gondolkodást is befolyásolnia kell. Hiszen a másként gondolkodás káros és egyébként is minek olyasmin rágódni, amit a vezetés nem javasolt, ha egyszer a vezetés bölcs. Mindeddig hozzávetőlegesen itt ért véget az okosság, de a politika néhanapján felül tud emelkedni önmaga folyamatos ismétlésén és szürkeségén. Ezeken az ünnepélyes napokon újra sarki fényként tündököl a politikai racionalitás, az emberek reménysugarakat láthatnak felvillanni a kietlen és ötlettelen politikai semmitmondás unalmas sivatagában.

Jelen esetben a kínai vezetés úgy döntött, hogy államilag szabályozni fogja a lélekvándorlást. A cél persze egyértelmű: a tibeti láma tekintélyének/befolyásának gyengítése. Hol itt a társadalmi egyenlőség, ha egy kínai halandó kiutazási engedélyt sem könnyen kap, a buddhista szerzeteseknek meg privilégiuma, hogy csak úgy össze-vissza újjászületnek és akadálytalanul lélekvándorolnak? No, persze a döntés operatív kivitelezése nem tűnik könnyűnek, de egy erős állam elé nem állhat vajmi elméleti-gyakorlati akadály. “The so-called reincarnated living Buddha without government approval is illegal and invalid,” according to the order, which comes into effect on September 1. Azaz 2011. szeptemberéig legális és érvényes volt a reinkarnáció, attól kezdve az élő Buddha (a dalai láma) lélekvándorlása már nem tekinthető annak, csak ha a kínai hatóságtól engedélyt kér az újjászületésre. A rendelet kiterjesztése kissé nehézkesnek tűnik az egyszerű ember számára. Nem könnyű elképzelni egy jól felkészített lélekredőrséget, amely időnként rajtaütésszerű lélek-razziákat tart, hogy kiszűrje az illegális lélekvándorlókat. Úgy tűnik, Kína tovább előz...

Mindeközben itthon is új szelek fújnak, de a kodaira-i szeleket most mégsem sírom vissza. Az eseményeket szummázva jó újra itthon, ha nem is ilyen körülmények között akartam érkezni. Az elmúlt egy hét nagyon sűrű volt, rengeteg rossz hír sújtotta a szűk környezetet, ami miatt nem agyaltam semmit a dolgaimon. Gyakorlatilag már nem is nagyon gondolok a történtekre, csak a kinti magyarokra és a külföldi barátokra. 

Célok továbbra is vannak, amelyek kimozdítanak a fotoszintetizáló üzemmódból. A disszertáció adott, az itthon még februárban kötött  fogadások állnak, nem hátrálok meg. (Kaptatok egy kis előnyt a sorstól, két hét kiesett, de ne reménykedjetek, július 20-ig harcolok.) Emellett igyekszem több időt fordítani a nyelvtanulásra is, az mindig jól jöhet. A többit majd a sors hozza, kíváncsian várom milyen úton fog kiengesztelni az 500 évente megtörténő földrengés+cunami kombinációért.

És akkor, ami a sushiból kimaradt. Történt kb. 3 és fél hete, hogy egy Tokióban japánul tanuló magyar lánnyal találkoztam volna Ryogokuban. Ez a szumós kerület, relatíve távol az általam bejárt Tokiótól. Egyeztettünk, és megbeszéltük csütörtök délutánra a találkozót, az egyetlen nehézség, hogy ő nem rendelkezett telefonnal. A megállóban nem találtam senkit és mint később kiderült, két Ryogoku nevű állomás is van, két eltérő vonattársaság vonalán. Mivel Murphy sorsolt, természetesen a rossz megállóba mentem. Némi várakozás után úgy döntöttem, hogy ha eljöttem eddig és dráma van, próbálom mérsékelni, megnézem a környéket. Telefon, internet, keresés, találat. Az ötletet nem bántam meg, volt bőven látnivaló. Rögtön az állomás mögött volt egy fura sokszögletű épület, amolyan díszes kalappal ellátott kifordított fürdőszoba. Az internet segített, ez az épület a ryogoku-i szumó helyszíne.

A lelátón boxokban, a Japánban megszokott tágas térben lehet kényelmesen elhelyezkedni. Az 58-62 kilós emberek miatt viszonylag liberálisan tekintenek a proxemikára, nem túl nyugatbarát módon, ha ülésről van szó...

 

Mivel nem volt meccs és a múzeum rész zárva volt, tovább sétáltam és egy gyönyörű parkba (Yasuda Japanese Garden) kerültem. Közepén egy tokiói méretekben mérve nagy tó és gyönyörű környezet. Ezeket a parkokat, japán kerteket nem lehet megunni, bár azt hiszem ez egy különösen jól sikerült darab volt. Mivel itthon vagyok, megy a feltöltés, úgyhogy ezúttal saját telefonos videóval is szolgálhatok, így sokkal jobban átjön az akkori hangulat. (Ööö, továbbra sem készülök operatőrnek.)

A park mellett közvetlenül a Tokyo Restoration Memorial Hall terült el, némi zöld környezetében. Nagyon tetszett, mivel az 5-9 emeletes egymás mellé zsúfolt házakhoz voltam szokva a belvárosban, ez a szűk környék nagyon más volt és sorozatban hozta a meglepetéseket.

Végül, eljutottam a visszakanyarral az Edo-Tokió Múzeumba. Maga az épület hatalmas, és meglepő módon ezúttal a térrel is könnyebben bántak, az eredmény egy jól sikerült beton birodalmi lépegető lett.

A múzeum a mai Tokió elmúlt ~500 éves történelmét mutatja be (régen Edonak hívták a várost). Jegy, diákkedvezmény tisztázása. (Ekkorra már felszedtem a japánok által is megértett angolt: sztyúdentó kárdó.) A belépés után egy idős bácsi odajött és meglepően jó angollal megkérdezte, hogy honnét érkeztem.

-From Hungary.

-Eeeehhhhh – hangzott el a megszokott, naponta többször hallott (japán) válasz. 

(ha nem ismeritek, japán nyelvlecke kezdőknek...)

Majd ezután felajánlotta, hogy ha igénylem az angol nyelvű vezetést, akkor szívesen mesél 40 percig a város történelméről és a kiállított tárgyakról. Természetesen igent mondtam és nem bántam meg, mert mint utóbb kiderült, nyugdíjba vonult egyetemi professzor volt, aki önkéntes alapon vállalta a múzeumi munkát. Sok érdekeset mondott, ami bőven túlment a kiállított tárgyak és képek melletti szövegezésen. Ráadásul volt egy relatíve nagy táskája, amiből a Télapót is zavarba ejtő mennyiségű extra képet, térképet és történelmi tárgyakat húzott folyamatosan elő. Utólag visszagondolva, ha nem mesélt volna ennyit, az sem lehetett volna kizárni, hogy épp a múzeumot rabolta... A múzeumban nagyon igényesen összerakott tárgyak, kézzel festett makettezett városrészek és a modernebb időkből származó eredeti tárgyak voltak kiállítva.   

A hatalmas makett asztalokon még a hullámokat és a fény víztörését is megoldották. Hihetetlen, hogy mennyire aprólékos és igényes munkákat lehetett látni. Az asztalok egyébként akkorák voltak, hogy minden oldalról pici távcsövekkel lehetett nézegetni őket. Általában 3x3-tól 5x5 méteresek voltak, az emberkék nagyjából 8 cm magasak lehettek, több asztalon vagy 400-500 figura is volt. A bácsi azt mondta, hogy a kézzel festett figurák darabja 150 dollár volt a festés és az egyéni tervezés miatt, ugyanis nincs két azonos figura egyik asztalon sem. A távcsöveken keresztül döbbenhetett rá igazán a nézelődő, hogy mennyire aprólékosan lettek megfestve a figurák.  

Mindemellett persze számos érdekesség, történelmi eseményekről származó térképek, tárgyak segítették az időutazást. A 17-18. századi város nagyon fejlett volt, a polgárosodás, a kultúra és a divat ennyire hosszú múltra tekint vissza. Így, ha valaki Shinjukuban jár manapság, akkor megérti, hogy miért lát annyi méregdrága Louis Vuitton táskát és címlaplányszerű modellekre sminkelt, öltöztetett fiatalt. Néhány történelmi példa a korabeli ruházatról és frizurákról:

A modern kori Tokió rész is érdekes volt, de az már sokkal inkább az iparosodásról és a világháborúról szólt. A korábbi történelmi-kulturális gazdagsághoz viszonyítva, ez jóval szürkébbnek tűnt, mintha az iparosodás és gazdasági felemelkedés elmosta volna a korábbi értékeket. Ez a fele a kiállításnak már sokkal inkább a japán termékekről és világmárkákról szólt, persze nem a mai, hanem 30-50 évvel korábbi formájukban.

A múzeum nagy élmény volt, ez a látogatás hozta meg az igazi kedvet a többi múzeumhoz. Ebből egyelőre nem lesz semmi, de egyszer majd turistaként visszatérek Japánba és megnézem azokat a helyeket, múzeumokat, amik most kimaradtak.

Végezetül köszönöm mindenkinek, aki olvasott, visszajelzett, velem volt néha gondolatban. Köszönöm az aggódó-segítő emaileket, posztokat, telefonokat. Továbbra is jól vagyok, az élet megy tovább. A sushi ezzel a poszttal véget ért. Mivel minden vég valami új kezdete, biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra pozitív fordulat jön, fel fogok tűnni a színen, még ha nem is mikoshin érkezem. Sziasztok!

Kiírom magamból: gondolatok a szöuli reptéren

Az elmúlt napok nagyon megviseltek fizikailag, az utóbbi 24 óra pedig szilánkokra tört lelkileg. Most a Szöuli reptéren 11 órát várok átszállásra és közben agyalok. Több éve történt utoljára olyan dráma az életemben, hogy sírtam, most is a torkomon érzem a szorítást – elmondhatatlanul csalódott vagyok.

A drámai földrengés, a cunami és a nukleáris katasztrófa első szakaszában higgadtan tájékozódtam és nyugodtan kezeltem az eseményeket. Csakhogy a reaktorok helyzete romlott és a tokiói élet is nehezedett. Mindezek következtében először Oszakába menekültünk shinkanzennel, amikor már biztos volt, hogy nyugodtabb lesz távolodni, mint maradni a fővárosban, 240km-re a reaktoroktól. Amikor ezt eldöntöttük, éjszaka már olyan sajtótájékoztató ment élőben a nemzeti tévében, hogy a papírokat dobálta a miniszterelnök-helyettes és az üzemeltető cég vezetői, miközben beszéltek. A higgadt, megfontolt és rendezett japánok. Ilyen káoszt szerintem a nézők még nem tapasztaltak, amióta a tévé létezik Japánban. Ez minden mérési eredménynél többet elmondott. Ekkor már volt shinkansen jegyünk, de mivel a vonatok számos vonalon nem mentek (sorozatosan csökkentették a forgalmat az energiahiány miatt) és reggel indulni akartunk semmi sem volt biztos. Tita felajánlotta, hogy aludjak nála, mert aznap még néha (bizonyos órákban) járt vonat. Ez győztes ötlet volt (mert este 11-kor még nem volt fönn a másnapi vonatközlekedés – teljes káosz). Ha nem ment volna, akkor taxi, de akkor is meg kellett oldani a belváros megközelítését. Így éjfélkor vonatra tudtam szállni és beljebb jutottam.

A shinkansenekről sem volt hír, hogy mennek vagy nem, óránként változott az infó. Ekkor (hétfő) már nem lehetett Tokióban benzint kapni, vizet és kaját pedig már két napja nem láttál a boltokban. Kedd reggel Titával be tudtunk jutni a belvárosba, mert szerencsénk volt, és mentek a vonatok. Az automatákban és a nagy megállók belvárosi kisboltjaiban még hajnalban volt kaja és pia, ott tudtak tölteni (fél litereseket legalább is). Járt a shinkansen, így relatíve könnyen lejutották Oszakába. Döbbenet: a vonaton rengeteg üres hely…

Ott egy magyar srác csatlakozott hozzánk, aki végre kijutott Tokióból és ő is fel tudott szállni egy gyorsabb vonatra, így majdnem behozott minket. Oszakában teljes nyugalom, mi is pozitívak voltunk. Ettünk szendvicset és letoltam egy nyugodt lattet. Rendeztük a sorainkat, majd átvettük a hosztel szobákat, amiket még előző éjjel Tokióban foglaltam (félve a pániktól és hogy nem lesz szoba). A szobák kb 4,5 négyzetméteresek voltak (a csomagok és én fértem el a miniasztal mellett), mindez a kilencedik emeleten, amit az előző napokban már megtanultam, hogy rengés idején remek kilengést biztosítanak. Borsózott a hátam attól, hogy 5 napig itt kell lenni, de katasztrófaféle van – gondoltam és muszáj lenyelni. Ekkor még a lelkem mélyén mosolyogtam, abszolút pozitívan látva a jövőt. Kimentünk ebédelni (du 15 körül) és egy elképesztő kőbányai környezetbe kerültünk. Elképesztő kontraszt Tokióval szemben: az emberek megbámultak, volt, aki integetett. Itt már nem Louis Vuitton táskák voltak, hanem lecsúszott melósok. Ez nagyon leszakadt környék volt, egyszerű emberekkel.

Koreait ettünk és örültünk, hogy újra nyugodtak lehetünk, megcsináltuk. Akkor mindenki megy a szállására. Már épp kezdtünk elbúcsúzni, amikor Ferber tanárnő Skype-on hívott az iphone-on, mert látta, hogy online vagyok. Elmondta a legfrissebb híreket: az újabb balesetet és a tokiói radioaktív sugárzás emelkedését és hogy férje is beszélt sok szakértővel. Mivel össze vannak fűzve a reaktorok, az első után várható, hogy terjed a baj és minddel baj lehet. „ELHAGYNI JAPÁNT!!” Először szerető féltésnek és aggodalomnak gondoltuk, de határozottan figyeltünk a hírekre, minden valósnak tűnt. Én először szóltam haza aggódva telefonon a hírek csekkolása után, a szüleim nem is hiszem, hogy értették az eddigi higgadtságom után a hangulati váltást. Innét nem volt mosoly, ez már közel sem az a sima lokális baleset, ilyet nagyon nem valószínűsítettek a szakértők, hogy Tokióban káros szintű sugárzás lesz. És mivel a hírek teljesen bizonytalanok voltak (hiába kaptam nemzetközi szervezetek belső adataiból jelzést és mérési infókat, Nemzetközi Energia Ügynökségből érkező véleményeket, részecskemozgás modellezési infókat – mire jó a sok új-régi ismerős), nem hezitálhattunk. 2 perc mérlegelés után tartózkodás és ellenszavazat nélkül úgy döntöttünk, hogy Oszaka közel van, Fukuoka a következő állomás – repülő vagy shinkansen AZONNAL. A konzulátus először lépett érdemben: javasoljuk Tokió elhagyását. Ez sem arra utalt, hogy békés a helyzet. A kifizetett szállás „sunk cost”, elsüllyedt költség, de ekkor már belül tudtuk, hogy ez töredéke annak, ami most nagy veszélybe került.

Szétváltunk, míg a többiek jegyet vettek, én felmarkoltam a cuccokat a hosztelben és újra találkoztunk. Közben a fukuokai shinkansen jegyeken felül sikerült jegyeket foglalni a Fukuokából Szöulba induló másnapi járatra (az még lemondható), és egy szupergyors shinkansenre szálltunk. A leggyorsabbak nem jártak, mert az utórengések miatt nem lett volna biztonságos. Közben már a Swiss, a Lufthansa, az Austrian és a francia légitársaság törölte a tokiói járatait. Sakk matt. A shinkansenen már óriási tömeg volt és sokáig nem is volt ülőhelyünk, amin a japánok addigi viselkedése (teljes nyugalom, a kormány szerint nincs veszély, tehát nincs veszély) miatt ledöbbentünk.

Erről már nehéz volt jelentkezni, mert folyton alagútban mentünk, azaz nem volt térerő, de néhány hír kiderült, ha épp kinéztünk az alagútból: az ötös és a hatos reaktorban is hevülnek a fűtőszálak, pedig a hűtés továbbra is működik. Deja vu. Ettől a pillanattól már nagyon feszült lett a hangulat, belül már tudtam, hogy valószínűleg ki kell mondani: vége. Lehet kivárni és bizakodni, de a helyzet minden nap rosszabb lett és minden alkalommal a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult. Sőt a legtöbb elemző nem számított arra, hogy Tokiót elérheti a sugárzás. Ha maradok, akkor hetekig kell szállást fizetni és egész napra ételt-italt venni, ami nem olcsó. És még akkor sem biztos, hogy bármi elindul vagy rendeződik. Fukuokában nagyobb magyar kolónia gyűlt össze, párhuzamosan érkeztünk. Itt már mindenki a maga racionális döntését kell/ett, hogy meghozza, borzasztó emberi drámák. Akit ide köt 10-15 év, az nagyon nehezen adja fel az életét, hiába a veszély. Rossz volt látni a többiek hatalmas drámáját, szívszorongató, hogy milyen nehéz döntés előtt állnak. Végül találtunk szállást a kilencediken egy hotelben, erre már nem volt kp-m, otthonról majd tudom rendezni. Úgy láttuk a legtöbben, hogy Japán most jó ideig nem fog ugyanúgy működni és álomszerű, hogy egy héten belül helyreáll minden. Az én helyzetem itt könnyebb volt. A reaktorok, az áramellátás és a közlekedés miatt hetekig-hónapokig bizonytalanság jöhet és Tokió sem biztonságos. Egy kérdés volt, találok-e folytatást Szöulból, lehetőleg nem 4000-6000 dolláros/eurós áron, ahogy a jegyek Japánból mentek Európába. Végül lett jegyem, amit szervezésben a legjobb barátaimnak köszönhetek, sajnos a kártyás 150000 forintos 24 órás limit miatt esélytelen lettem volna jegyet venni. Örülök annak, hogy Csoki síelés közben is éjjel-nappal a rendelkezésemre állt és neten megvette last minute a jegyet, OG pedig mondta, hogy Európán belül bárhova jön értem. Végül „csak” Bécsig kell majd jönnie. Egy ilyen helyzet után ezek a tettek még inkább felértékelődnek, de hozzáteszem, hogy nagyon sokan mások is írtak/írtatok privátban, hogy bármiben segítetek, amiben tudtok és tudom, hogy ha kellett volna, meg is teszitek. KÖSZÖNÖM, hogy aggódtatok és velem voltatok sokan éjjel-nappal.

Így a fukuokai jegyet egyedül én vettem meg a magyarok közül. A reptéren drámai káosz volt, engem kb 20 percig csekkoltak, biztosan sokan lekésték a gépüket, mert a japánok nagyon lassan csináltak mindent. Engem elkezdett a kislány kérdezni, hogy van vízumom Dél-Koreába? Mondtam, hogy 90 napig nem kell. Ekkor látszott, hogy elképed, nem ezt a választ várta. És Törökország? Oda egyáltalán sem kell, de csak átszállok… stb-stb. Mindegy bejutottam és már Szöulban a 10 órás pihenőt töltöm, jár az agyam, pedig minden szempontból hulla vagyok a péntek óta tartó 24 órás készenlét, hírfigyelés, rossz-rövid alvások miatt. Másrészt annyi utórezgést éltünk át, hogy egy kigyúrt polip is tengeribeteg lett volna a dózistól.  

Elmondhatatlan vákuumot és belső magányt érzek. Végtelen sötét üresség tátong ebben a pillanatban a szívemben, a sok száz álom, cél és lehetőség helyén. Igaznak tűnik a közhely, hogy csak magasról lehet csak nagyot esni. Ezúttal úgy érzem, hogy olyan lehetőséget és lépcsőt kaptam a sorstól, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Tény, hogy nagyon sokat tettem korábban érte. Borzalmasan dühös vagyok a világra, hogy úgy vette el a lehetőségeimet, hogy nem hibáztam és tettem a dolgomat. Másrészt Tokióban elképesztően jó társaság verődött össze. Magyar is és nemzetközi is. Most már megtudtam annyit Japánról, hogy érdekelt egy halom múzeum, és lett volna társaság is Tokió és a vidék felfedezésére. Másrészt kiderült, hogy hova milyen kedvezménnyel érdemes eljutni, mert már volt kitől kérdezni. Ehelyett egy halom dolgom kinn maradt és nagyjából két millió forintot ebbe az évbe öltem bele, a végén a csillagászati összegű, fél millió forintot meghaladó hazaúttal együtt. Sajnálom a társaságot, a barátokat és aggódom mindenkiért, aki maradt. És félek, hogy búcsú nélkül, kapkodásban vesztek el barátságok, mivel a külföldiek közül mindenki elhagyta Tokiót.   

A lehetőségekről, amik kirajzolódtak, nem szeretnék írni, mert ezek most (egyelőre) elúsztak és semmi értelme nem lenne ezzel foglalkozni. Mindenesetre, azt a kiugrási lehetőséget vesztettem el, amire vágytam, ami vezérelt a kiutazással. Újratervezés. A PhD-be már szinte mindenemet beletettem, ebben a pillanatban már nem fogom feladni. A könyvtáram egy nagyon értékes részét, ruhákat, elektronikai dolgokat, egyéb kedves tárgyakat számomra fontos emberektől, személyes emlékeket, valamint a megtakarításom szinte egészét elragadhatta a sors, anélkül, hogy elértem volna a program végét. Az álmaimat és a céljaimat azonban nem tudja elvenni:

The show must go on.

Most kicsit már lenyugodva, azt mondom, hogy visszagondolva az elmúlt napokra, egészen jól alakultak a dolgok és egy egészen szokatlan helyzetben is kaptam önismereti leckét.Visszapörgetve, mindig a lehető legjobb döntést hoztam/tuk, amit a szituáció megkívánt és így minden jól alakult a helyzethez képest. Emellett pár embert sikerült rávenni (vagy hozzájárulni a meggyőzésükhöz), hogy hagyják el a fővárost és így nem lett bajuk remélhetőleg. Remélem, minden barátom egészségesen kijut és túlvészeli ezt a krízist. Sokakért aggódom nagyon! Vigyázzatok egymásra és jó döntéseket hozzatok, ennél bölcsebbet nem tudok mondani.

A Törpék és sushi című blog ezzel részben véget ért. Azért részben, mert elkezdtem még két bejegyzést írni Tokióban, amit a dráma megszakított. Az egyik egy napom bemutatása lett volna, ezt kihagyom. A másikat, mivel sok érdekesség van benne Japánról és az Edo-Tokió Múzeumról, még „kötelességemnek” érzem befejezni. Más szempontból a blog elvesztette a lényegét, Japánt, a kalandokat. Köszönöm, hogy olvastatok, visszajeleztetek.

Egyelőre úgy döntöttem, hogy az újrakezdés jegyében vidékre megyek, muszáj rendeznem a sorokat. Hogy tiszta legyen számotokra, azt sem tudom, hogy milyen és mennyi ruhám maradt, mert a kiút előtt albérletből költöztem ki, és a maradék ruhák nagy része kinn maradt. Emellett könnyebb ott írni a phd-t, aztán lehet közben gondolkodni a jövőről, de egyelőre bulldózerként kell továbbhaladni. Másrészt most nincs értelme albérletet keresni, mert feléltem a pénzem. Ahogy megy majd az írás, folyamatosan nekiállok állást keresni és hétvégenként járok fel Budapestre. Nézzétek el, most egy ideig nem szeretnék sörözve mesélni a történtekről és nem szeretnék mosolyt erőltetni magamra ezzel kapcsolatban, csak pihenni és felejteni. Hamarosan jön majd a mosoly magától is.

Ninja lettem

Jelentem, a helyzet fokozódása és az újabb rossz hírek miatt úgy döntöttem, hogy egy újabb bevásárló kört teszek és veszek egy jó minőségű védőmaszkot, és némi kekszet, tartós élelmet és ha van, piát. Az utcán az emberek kifejezetten nyugodtan bandukoltak, de az üzletben eléggé durva képek fogadtak. Hogy Tokióban teljes nyugalom van-e??? Mindenki döntsön a képek alapján. Az üzlet kb. a hazai Tesco kiterjedésével arányos, annyi, hogy itt kisebb az alapterület és 3 emeleten van szétosztva termékcsoportonként a portéka.Így az élelmiszer része kicsivel kisebb, de így is hatalmas.

A kenyér és a víz a lényeg, íme:

Szerencsére üdítők és tea még volt, így van plusz 5 literem, most már egészen sokáig bírom. (Eredetileg nem számolt azzal, hogy csapvizet semmilyen formában sem fogyaszthatok, még kollégiumi leves vagy tea formájában sem.)

Az ellentmondó hírek nem segítik a könnyű döntéshozatalt. Mivel holnaptól az óceán helyett erre fúj a szél és lesz eső is valószínűleg, a sugárzás Tokió számára holnaptól jelenthet gondot.  Az erőművekben zseniális munkát végeztek eddig és le a kalappal a mostani erőfeszítéseik előtt is. Ennek ellenére, az számít, hogy mennyi radioaktív anyag jut majd ki (és jutott eddig). Mivel a fűtőszálat nem tudják megközelíteni, nem tudják, hogy mekkora a baj. Már a bécsi IEA egyik ismerős emberével is beszélt a magyar különítmény (mire nem jó, ha vannak kutatók a környezetünkben), aki azt mondta, hogy ez nem hasonlíthat a legrosszabb forgatókönyv mellett sem Csernobilra, mert más technológia, persze azért sugárzásveszély van. Néztem repülőjegyet ötlet szintjén, ha durvulna a helyzet, de az nem tűnik megoldásnak. Páran magyarok fontoljuk, hogy levonatozunk éjjel Fukuokába (ez Kyūshū szigetén található), amivel durván 900 km-rel odébb lehetne jutni Tokiótól holnap délre, és így kb légvonalban 1020 km-re az erőművektől. Ez nagyon reális alternatívának tűnik.

Rengés news képekben

Üdv mindenkinek! Sikeresen hazajutottam 1 nappal a nagy rengés után, és szerencsére a környezetben mindenki jól van. Tokió nyalogatja a sebeit, az élet ma már dél körül elindult, bár sok bolt és létesítmény zárva maradt, többek között az egyetemi könyvtár, ami igencsak megszenvedte a rengéseket.

Igazából a tegnap egészében volt elragadó, a rengések csak egy részhalmazát adják a teljes valóságnak. Történt ugyanis, hogy a reggeli futás után Shibuyában múzeumi túrát terveztünk délelőttre. Ki is néztük a Tokiói Elektromossági Múzeumot. A honlapon a nyitvatartást leellenőriztük, minden rendben volt és a követező kép fogadott:

Azaz nagy felújítás, nyitás március 20-án...

Ha már ez nem nyert a felújítás miatt, akkor internet, keresés. Planetárium. :) Navigáció és a közeli planetáriumba mentünk. Mivel az épület zöld pulóverben és állványozva fogadott, hangosan elkezdtünk röhögni. Az is zárva volt, kettőből kettő. Arigatou, ez nem a múzeumok napja. Így aztán szétválás. Az iskolai szünet ellenére a konzulensem kérésének eleget téve 13-ra a kampusz 3-as épületében jelentem meg. Erről csak annyit kell tudni, hogy az egyetem egyik régi épülete, ami még nincs az új földrengésvédelmi szabvány szerint felújítva, nyáron teszik meg. Az óra most is rengeteg sztorizással zajlott és jóval tovább tartott mint kellett volna... így benn maradtunk és háromnegyed 3-kor elkezdett mozogni az épület. Az első fél perc könnyeden zajlott, mindenki észlelte, hogy földrengés van, volt már ilyen, mosoly, easy. Aztán a második harminc másodpercben érzékeltük, hogy ez nagyobb és jóval hosszabb, mint szokott lenni, ekkor már senki sem volt nyugodt és vártuk az a pillanatot, amikor végre abbamarad. Ez azonban nagyon nem jött és az ablakon kinézve látszódott, hogy a fák törzse a második emelet magasságában olyan másfél métert kileng és brutálisan hangosan zörgött az épület. Majd a következő fél perc már nagyon aggasztó volt, annyira remegett a teljes épület és recsegett-ropogott, hogy az már nagyon vészesnek tűnt. Hallani lehetett, ahogy dolgok esnek le a padlóra, iszonyatos robaj, ekkor már emberi sikoltozás sem volt, csak az épület hangjai. Olyan erőssé vált már a rezgés és úgy rezonált az épület, hogy egy másodpercen belül összenéztünk öten és szó nélkül pattant fel mindenki a helyéről és indultunk-menekültünk kifelé. Nem nyugodt állapotban. Visszaszámolós élmény volt… Hiába a magyarázat, hogy mit kell tenni (asztal alá bújni és a fejedet takarni), itt nem voltak könyvek, csillár és hasonló dolgok a környezetünkben, amitől ez megvéd, egyértelműen az épület dőlésétől féltünk és ösztönösen menekültünk kifelé. A folyosóra érve kicsit csitult a helyzet, de menni még mindig alig lehetett, annyira rezegtünk. Aztán, kifelé menet enyhült és amire kiértünk már nagyon békés rezgések voltak csak. Kb. két és fél perc volt az egész, rémisztő volt. Utána azonban magas pulzus mellett ideiglenesen nyugi és mindenki kint várta a folytatást. Ekkor azt hittem, hogy túlreagáltam a dolgot, de beszéltem pár emberrel és az idősebb japánok is azt mondták, hogy ilyet még nem éltek át. A visszafogott mosolyok az arcokon a rémület és a "túléltük" érzéseket rajzolták ki még órákkal később is. Gyorsan elmentem a Takada könyvtárba egy könyvért (22 könyvtára van az egyetemnek, a fenti kép a központiban készült, ez utóbbi a közgazdasági könyvtár, ami már rengésbiztos), közben több utórengés volt. Jó érzés volt újra kiérni az épületből, a hatodik emeleten úgy dőlt le pár polc, hogy itt a könyvek be vannak feszegetve a polcokra, azaz leszedni csak izmozva lehet őket. Siker (megvan a könyv a státuszfogyasztásról) így elindultam haza, mert a többi épületbe az újabb rengések és a szerkezetek ellenőrzése miatt nem engedtek vissza. Az állomásig gyalogolva a házakon keletkezett külső károk voltak láthatók. Mindenhol nagy tömeg az utcán, mindenki kimenekült, egy csomó bolt bezárt. (Hogy terelsz ki 30 millió embert az utcára Tokióban két perc alatt? Végy egy 8,8-as erejű földrengést...)

Az állomáson akkora tömeg, hogy meg se kíséreltem bejutni. A kapuk le voltak piros műanyag szalaggal zárva. 

Telefon nincs, taxi kilőve a tömeg számára. A téren többeket ápoltak (kortól és nemtől függetlenül kaptak sokkot és lettek rosszul az emberek). Közlekedésnek maradt a busz, a szerencsés közelebb lakóknak (esetemben teljesen esélytelen). Na, de azt is türelemmel kellett várni:

Sokan a megállókban éjszakáztak, de már ekkor nagyon hideg volt, így a tömeg másik fele visszament a munkahelyére, hogy ott aludjon.

Ekkor gondoltam, hogy a latte a megoldás, hátha helyreáll 1-2 óra alatt a vasút. Egy órát sétáltam, de egy kávézóban sem volt ülőhely (úgy 15-ből). Nagy mázli, hogy iphoneom volt. Így ment a netem, mert a telefon teljesen meghalt, se sms, se hívás. Szerencsére a net miatt tudtam értesíteni az itthoniakat, köszi nektek a család telefonos értesítését. Igazából ekkor kezdett leesni, hogy valószínűleg ezt nem én paráztam túl, hanem nagy a baj. Visszaindultam az egyetemre, ekkor már kirakati a képernyőkre figyeltem és láttam a szökőáras képeket. Durva volt. Végül visszaértem és jött a már másfél órája várt latte. Az egyetemi kávézóban nagyobb nemzetközi sereg. Élő műsor, néha szóltak, hogy most kapaszkodjatok. Akkor kimentünk, ahogy az élő műsorban a bemondókat leszámítva a stáb nagy része is a stúdióból. A bemondók nagyon stílusosan kosztüm/zakó + sisak kombóban nyomták a szöveget élőben. Végül kiderült, hogy nem lesz vonat csak szombaton, és így Juditnál aludtam (volt olyan kedves és felajánlotta) közvetlenül az egyetem mellett. Nagyon örültem, mert elég esélytelen lett volna az állomáson éjszakázni (hiába osztottak hálózsákot és meleg kaját, azért a kövön aludni a tömegben...). Nagy mázli, hogy a net nem omlott össze és elértük egymást. Amikor felértünk a lakásába, akkor a nagy rengés délutáni maradványa fogadott. Direkt nem fotóztam, mert amikor ott jártunk magyar esten másfél hete, szép rend volt, de a rengés ezt ezúttal nem tisztelte a hetedik emeleten. Szinte minden a földre esett, az összetolt bútorok össze-vissza kicsúszva, vasalóállvány és ruhatartó+tükör eldőlve, parfümök, cukros doboz minden óriási kupacban középen. Elég aggasztó kép volt, a hetediken biztosan sokkot kaptam volna a jóval nagyobb kilengés miatt (ahogy a szomszédja kapott is). Pakoltunk és közben még 4-6-os utórezgések sora jött és sokszor fogtuk az újrapakolt polcokat, hogy ne essenek ránk vissza a dolgok. A hírek erről már nem írtak, de ez az utórezgős időszak sem volt nyugis, a hetediken. 

A Japán Meteorológiai Szolgálat hivatalos napi földrengés-előrejelzése/aznapi bejegyzése:

Rengeteg erős utórezgés volt. Aludni nem is nagyon tudtunk. Magyar és nemzetközi skype és facebook üzengetés, emailezés ment. Aludni senki nem tervezett. Aztán éjjel már nagyon kókadtunk és némi stand-up comedy nézés után bealudtunk. Néha a nagyobb rezgésekre kipattantunk polcot fogni. Majd kb 8ig aludtunk párat. (Legalább is én aludtam.) Reggel már éledezett a város, bár sok bolt és épület zárva maradt. A híreket még mindig sisakban mondták be, ami jót még nem jelentett.

Ma napközben folyamatos rengések, most este negyed 11-kor újabb nagyobb. Ezek már kevésbé vészesek, már egészen lenyugodott mindenki. Délután már ment a vonat, elindultam haza. Itthon mindenre felkészülve nyitottam a 8 négyzetméteremre, de kis átrendeződés volt csak (pár könyv és kisebb nem törékeny dolgok estek le). A laptop stabilan az íróasztalon. Gyors skype és ebéd, majd bevásároltam kaját-piát. Víz már a nagy boltban nem volt, csak 10 üveg Perrier és pár Contrex. Mivel feltűnően megindultak az emberek, gondoltam, mi lenne, ha vennék pár napra élelmet. Amire hazaértem, már a hírek az erőműben történő robbanásról szóltak. Hivatalos tájékoztatók nem voltak, mindenféle ellentmondásos hírek folyamatosan. Semmi biztos. Azóta minden infó volt: óriási sugárzástól, a csak a közelben veszélyesig. Mindenfelé vésztelefon-skypy-facebook-telefon (mára helyreállt). Hogy a hangulat átmenjen: felmerült ötletként egy azonnali shinkansen út Kiotóba (+350 km az erőműtől), de aztán ezt ahogy jöttek a hírek, elhessegettük. Most pár perce bejelentették, hogy a sugárzás csökken és a reaktor nem sérült. (Korábban azt sem erősítették meg a kormányzati emberek, hogy nem a reaktor robbant.) Mindenesetre én ha kell 4-5 napig nem hagyom el az épületet, a katasztrófa vásárlás bejött. Ha nagy mennyiségű sugárzó anyag távozna, ami most nem tűnik valószínűnek, ide akkor is a széllel jutna ide az anyag por formájában. Ekkor, ha nem mész ki (jó maszkkal még az is mehet), és nem iszol-eszel sugárzott dolgokat (növény, gyümölcs, ami kapott a sugárzásból/porból), akkor nem veszélyes ebből a távolságból. És a legfontosabb a nukleáris katasztrófa esetére: kávéautomata van a kollégiumban, van négy liter tejem, azaz latte továbbra is rendelkezésre áll... Ne aggódjatok!

Visszatérés a mátrixba

Miközben odahaza elhúzódó viták alakulnak ki az elmúlt húsz évben mindig deficites költségvetést megszavazó politikusok között arról, hogy valójában ki a felelős az államadósság növekedéséért, én 9 órát aludtam. Mélyen. Már másodszor. Erre februárban először az elmúlt két éjszaka volt példa.

Noha ez a február alighanem az egyik legfeledhetetlenebb (volt) a gyűjteményben, megnyugtat, hogy túléltem és büszkén jegyezhetem, lesz mit pihenni. Örülök, hogy nagyon sok emberrel tudtam találkozni, köszönöm mindenkinek az élményeket és elnézést azoktól, akikkel a három és félhetes ámokfutásom során nem jött össze a találka. Pótoljuk, ígérem.

Mindent egybevéve, üdv újra a 278 kilokalóriás pizzák földjéről. Jó érzés volt visszatérni, Japán megnyugtat, itt minden olyan egyszerű (legalábbis annak biztosan, aki nem ért sokat a feliratokból, a beszélgetésekből). A repülőút igazán olyanra sikerült, amit gyorsan megpróbálok elfelejteni. Amszterdamig minden ünnepélyesen zajlott, 15 perccel előbb értünk, minden profi volt. 

Majd ott először a hó kezdett esni, végül a repülőre terelés után hosszú várakozás következett. Motorhiba volt (persze minimum infó az utasoknak), amit javítottak 2 óra alatt, majd a kigurítottak és a kifutó előtti részen megint bemondta a kapitány, hogy a jobb oldali kettes nem úgy zörög, mint ahogyan kéne. Vissza a kapuhoz. Ezt már nem úsztuk meg két órával. Még 3 órán át álltunk, amíg vizsgáltak és szereltek. Ment a matek, hogy felszálljunk-e. Ekkor már tényleg semmi infó, 1,5 óra után csak annyit közöltek, hogy még nem tudnak semmit és fogalmuk sincs a hibáról. Igazán megnyugtatott, hogy urai voltak a helyzetnek. Persze a gépről a pánik ellenére nem lehet ilyenkor leszállni. A stewardessek sem vágtak nyugodt fejet; rohangáltak le-föl, mint a magyar válogatott tagjai tétmeccsen… Remek volt. Végül semmi szöveg és elkezdünk kigurulni. Miután felküzdte magát a Boeing pár rétegnyi felhő fölé, a pilóta szó szerint ezt mondta: „végre nagy nehezen elértük a repülési magasságot”. Majd hozzátette, hogy az átszállók miatt maximális sebességgel megyünk. Tény, hogy ez kb. a hatodik 747-essel megtett utam volt mindössze, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna a kijelzőn, hogy 969km/h a menetsebesség egy fullra rakott 400 fős Boeingen… Nyilván a felszállás előtti stressz is zavart, de a hely sosem tűnt ilyen kicsinek és nagyon nem bírtam jól ülni. Ennek ellenére az utolsó 5 órában többször is bekómáztam és el-elaludtam, de mivel hármas székben középen ültem, valaki pár percenként megbökött. Mivel a pilóta nem viccelt és tolta a gépnek rendesen, kb. 1,5 órával kevesebbet repültünk, de összesen így is 14 órát töltöttünk a gépen. Feledhető élmény volt. Leszállás után a pilóta nem is beszélt, csak a vezér stewardess, de semmi sorry vagy hasonló. Örülök, hogy biztonságban megérkeztünk, de azért két mondatot illet volna mondani, különösen úgy, hogy a gép harmada szeretett volna átszállni és tovább utazni.

Ennek ellenére csodás érzés volt a kapun keresztülmenni és realizálni, hogy ez bizony Japán: az első folyosón húsz egyenruhás nézett vissza. A belépési és a vámos papír kitöltése után sorba jöttek a már egyszer átélt élmények: hőkamera, arcfotó, ujjlenyomat, útlevél+vízum és most egy plusz: újrabelépési engedély ellenőrzés. Majd vám. Hosszú sorok és megszámlálhatatlan mennyiségű egyenruhás. (Az első érkezéskor is sokan voltak, de olyan könnyen jutottam át, hogy vicc volt.) Most a sorok között kutyás rendőrök szolgáltak és védtek. Az ebek meg szagolták a csomagokat. Néha valamelyik kutya megállt, majd továbbment. Nálam is megállt egy. Már kezdtem megijedni, hogy náthás és félreszagol valamit, de ahogy ez végigfutott az agyamon, a tízkilós kutya bólintott egyet és odébb húzta az Isten tenyeréből kifejezetten szerényen kinőtt rendőrt. A vámellenőrzésen másodszor is elkérték a nyilatkozat mellé az útlevelet, majd rutinmosoly és arigatou. Kiértem, végre nyugalom és van idő pár telefonra. Ezt a nyugalmat egy, a vállamig érő fiatal rendőr fellépése törte meg. A srác fegyverekkel és egyenruhával lehetett vagy 55 kiló, de csak azért mert nehéz volt az ebéd… Nem mintha nagyon megrettentem volna a megjelenésétől, de mondta, hogy nyugodjak meg, csak rutin útlevélvizsgálat. Mivel ez 20 percen belül a harmadik, tényleg rutin – gondoltam. A sima négyzetrácsos noteszfüzetbe behúzott tollal egy újabb téglalapot, és oda írta fel az útlevélszámomat és pár adatomat kanjikkal. Majd visszaadta és megkérdezte, hogy tanuló vagyok-e. Nem mintha nem lett volna beleírva az útlevélbe, de biztosan gondolta, hogy csőbe húz a váratlan kérdéssel és hátha elszólom magam, hogy „ááá nem, drogot csempésztem, kérsz valamit”. Majd mondtam, hogy igen és hozzátettem, hogy Waseda Daigaku (egyetem). Hátrahőkölt és ennyit szólt:   

„Oh, so you are a genius???” Hmm. Elsőre azt gondoltam, hogy minden relatív, és ha az lenne hosszú éveken keresztül a hivatásom, hogy egy noteszbe felírom a külföldiek útlevélszámát, akkor azért valószínűleg eléggé sok embert tartanék zseninek. Ugyanakkor minden eddigi sikeremet a kitartásomnak és az akaratomnak tulajdonítok, így egyértelmű a válasz: nem. Na, de pont Japánban egy rendőrnek nemmel válaszolni?! Mindegy, minden más, a szituációban releváns válasz nehezített volna, így inkább mosolyogtam és azt mondtam, hogy nem, nem vagyok zseni. Ahogy kimondtam, abban a pillanatban Mepire gondoltam. Mepi egy korábbi sörözésen tűnt fel, spanyol szakos japán lány a Wasedán. Kifejezetten alacsony, de ne tagadjuk le, ennek ellenére szép. Azonban a géniusz szó, avagy „lángelme”, azt gondolom, hogy nem a túlzás, hanem a megbocsáthatatlan tévedés kategória az ő esetében. Két szösszenetet idéznék tőle. Arisztotelészi érvelés á la Mepi:

„Te eggyel több sört ittál, mint a többiek, biztosan gazdag vagy.”

Majd a „bejelöllek a facebookon”-ra Mepi válasza:

„Jajj, a Facebook túl bonyolult.”

Most akkor elemezzünk egy kicsit törökgáborosan. Adott Mepi, mint Waseda diák, tehát átlagos japán zseni. Így gondolkodva: vajon a rendőrsrác milyen szinten lehet? Továbbá, vajon nem a "de igen, örülök, hogy találkoztunk" lett volna a kötelező válasz a rendőrnek?! Másik sztori. Mepinek születésnapja volt. Len, az ausztrál-thai kollégiumi haver felköszöntötte facebookon és hogy extra kedves legyen, megjegyezte, hogy "Mepi, milyen szép vagy a második feltöltött profilképeden". Pár perc múlva jött a szülinapos válasza, hogy azon a képen nem ő, hanem a kedvenc japán énekesnője szerepel... Snitt.

Madárfejű vonat, 25 órája úton. Így nem csoda, hogy szívdobogtató érzés volt megpillantani  és megsimogatni Kókuszgolyót, a kollégiumi ajtó mellett őrködő fröccsöntött dalmatát. Vacsora, 8nm és alvás. Másnap futás (vééégre!), majd iskolai teendők, csekkek befizetése. És két összetettebb feladat: megvenni egy nagyon ismeretlen, a kutatási témámba vágó könyvet (amit odafelé Zürichben hagytam a gépen) és az mp3 lejátszómhoz USB kábelt szerezni (amit sikeresen Budapesten felejtettem). Ezeket kb. 1,5 óra alatt sikerült letudni. Mi lenne, ha tudnék jól japánul, vagy jobban ismerném Tokiót?? Azért van itt mit szeretni. 

Este egy 'all you can drink' típusú japán pubban (izakaya) volt rezdülés. Itt nagyon sok különlegesség volt, de a legjobban a mozgó kaja tetszett. Ez valami ünnepi-fesztiváli eledel, ami káposztából, tojásból és még pár dologból készült omlett alapot jelent. Erre jönnek feltétek, szószok és a tetejére valami nagyon vékony és puha növényből származó csomó apró levél. Ezek a forró omlettől folyamatosan mozognak, elképesztő látvány. Annak ellenére, hogy Dana Scully különleges ügynök hosszan nyomozta volna a titkot, meglepően remek íze volt. Otthon 3 és fél hét alatt 6 kilót tudtam villámhízni, így muszáj fokozatosan átállni  lightos japán terhelésre...

A folyamatos átállás jegyében egy angol pubban még vettünk méteres sört, mert valahogyan zárni is kell a napot.

Márciusban nincs iskola, nekem viszont kiemelkedően aktívan kell bemerülnöm a disszertáció írásába, mert áprilisban 2 hét kiesik a regisztráció és a tárgyválasztás miatt. Májusra pedig szeretnék 80 oldalt készre formálni, hogy műhelyvitára be lehessen nyújtani. Mivel sokáig ülnek rajta, ha minden jól megy, akkor szeptember-októberben lehetne műhelyvita és addig még lenne idő dolgozni a folytatáson is, hogy 2012 első részében már a védés is meglegyen.

Ami azonban a blog szempontjából lényeges, márciusban jöhetnek az utazásos beszámolók.

Az első félidő vége

Mi tagadás, túl gyorsan röppent el ez a pár hónap. Most, hogy hazajöttem, már úgy érzem, teljesen megszoktam Japánt és tökéletesen kiismerem magam az új kis világomban. Ebből a szempontból furcsa is most hazaérni, de azért jó érzés kicsit beleharapni a pesti fagyba és megölelni az itthoniakat.

Röpke 24 óra út után sikerült hazajönni, így már a magyar főváros levegőjét szívom. Tokióban némi hagyományos vonatút, majd a csepp alakú Skyride jött, ami néha egészen gyorsan ment, de nem hasonlítható a hazai ic vonatokhoz, mert szinte nincs hangja és nem csattog a síneken és még tiszta is. Ez azonban nem a shinkansen volt, ami 250-300km/h között táncol a síneken, csak egy sima itteni gyorsvonat.

A Narita reptér nagy. Gondolkodtam, hogy milyen egyéb jelzőt használhatnék, de más nem jutott eszembe. A boltok csak a luxustermékekről és pár ajándékboltról szóltak, de sokkal több dolgozó ember számára megfizethetetlen termékekkel telerakott luxusbolt volt, mint például Zurichben. Douglas Adams írta egyik remekművében, hogy a nem véletlen, hogy a világ egyetlen nyelvében sem alakult ki az a hasonlat, hogy szép, mint egy repülőtér. És igen. Itt még kattintottan egy képet, ami Egyiptomot és a piramisokat mutatta, mint ideális úti célt. Miközben arrafelé nullára csökken a magángépek száma, Japánban még kicsit lefagytak, és késnek a hirdetések frissítésével, de az ottani mai szemléletet látva, bizonyára nem is nagyon értik, hogy mi lehet az a forradalomféle.

Narita után Airbus Zürichig. Az út 11 óra 40 perc valójában, de az átállás miatt csak 3 óra 40 perc. Teljesen tiszta égbolt fogadott, ami azért volt szerencsés, mert az ablakból kinézve a Fuji tökéletesen látható volt. És mi tagadás, igencsak szemnyugtató látvány volt. A kapitány bemondta emelkedés közben, hogy van egy kis technikai hiba és nem megy a szórakoztató rendszer, de szerencsére egy 20 perces újraindítás után elindult. Három filmet ettem a 15-ös választékból, ebből egy az Avatar, ami 3D nélkül már közel sem volt olyan átütő élmény, de majd 3 órát ellopott a sokból, egy új Woody Allen film (You will meet a tall dark stranger) és a Solitary Man. A Woody Allen film a párkapcsolatok illuzóiról, hazugságairól szólt. Közel sem a legjobb Woody mű, de azért kicsit mókás volt. Nagyjából egy párkapcsolati kérdés keringett a filmben: jobb bemesélni magunknak valamit és hinni a megfelelő kapcsolat illúziójában, vagy felkelni és odébbállni a reális helyzet nyomasztó súlya miatt? A filmek után unalmamban épp az mp3 lejátszómat akartam beüzemelni, de gondoltam adok egy esélyt a böngészésre. Megérte. Rengeteg kedvenc volt, stílusra válogatva is és örültem, hogy Gentelman, Diana Krall is szerepelt, de ami igazán meglepett, hogy olyan gyöngyszemek, mint Rory Gallagher, Nouvelle Vauge, vagy éppen a 2010-s Jamiroquai album is szerepelt, ami miatt az mp3 lejátszót be akartam nyomni. Jay Kay nem tud kopni:

Visszatérve azt hiszem, érdemes tenni egy féléves értékelést. A beilleszkedés és letelepedés remekül ment, de Japánból még relatíve keveset láttam. (Igaz, az utazásokat tudatosan a második félévre, helyesebben március-áprilisra akartam hagyni.) A disszertációval való haladás nagyjából tartotta az ütemtervet, megvan a váz és a gondolatmenet, írni és olvasni meg még lesz időm. A tárgyak kapcsán vegyesek az érzéseim. A matektudásom egyes emelt tárgyakhoz kevés (pl az információs aszimmetria közgazdaságtanán éreztem, hogy ehhez több matek és több játékelméleti alap kéne), másrészt az OLG modelles és növekedéselméletes órán sokszor azt éreztem, hogy a tanárral ketten vagyunk a teremben és mások próbálják követni az eseményeket. Időközben nagyon sok értékes könyvet, cikket olvastam - szerencsére többször eltávolodva a közgáz témáktól - és decemberre már belerázódtam a munkába és a tanulásba, úgyhogy alapvetően elégedett vagyok. Japán minden szempontból sok meglepetést tartogat, egészen más az emberek szemlélete, élete és ezt megismerni, számomra nagy élmény volt/lesz újra. A mai Japán nagyon eltér attól, amit itthon felületes érdeklődéssel megtudhatunk és jó körbenézni a valós Japán illúzióban, megmártózni a belvárosi fényekben, szemet kápráztatni a divat/megjelenés és külsőségek igazi fővárosában. Mindezeknél sokkal többnek gondolom, hogy a világ minden tájáról érkező embereket ismertem meg és többüket barátnak mondhatok fél év után.

Yokohama, Ghibli, World Trade Game

Üdv 2011-ben. Az utóbbi hetek tanulmányi és egyéb szempontból is zörgősebbek voltak, úgyhogy van miről beszámolni.

Yokohama

Elsőként Yokohama. Január elején utaztunk el a közeli Yokohama városába. Bizonyára többen is láttátok a fotókat a facebookon. Aki kihagyta, annak egy kis youtube-os összeállítás:

Yokohama gyönyörű város, amely a Csendes-óceánra néz. Sajátossága, hogy több európai stílusban épült ház és építmény is látható errefelé. Guzal, a korábban már említett üzbég lány megismert egy ott lakó srácot, aki hozott magával egy aranyos japán lányt is kísérőnek. A srác arab tolmácsként dolgozik és nagyon felkészült idegenvezető volt. A lány szintén a rendőrségen, de könyvelőként dolgozik. Kissé hajmeresztő volt, amikor a srác mondta, hogy reggel 7-től este 8-ig szokott benn lenni, de ebéd után szokott aludni egyet és saját bevallása szerint nem túl hatékony. Majd a lány vallott: 14-15 órát van benn minimum és ezután 45 perc vonat a hazaút. Vagyis munka+utazás napi 15,5-16,5 óra. Arigatou. Igazából, ezt nem nagyon tudom (és akarom) hova tenni. Ez az itteni közszféra, és ha a lányt vesszük alapul, akkor marad kb. 7,5 órája egy nap aludni, beszélgetni, punnyadni, olvasni vagy bármizni. Ezt Európában csak a legdurvább investment banking és a legvadabb multiknál várják el (Magyarországon egy cégről tudok, ami viszont globális fizetést ad). Az más kérdés, hogy megéri-e akár otthon is, de japán munkaerővé válni Európából érkezve biztosan rossz döntés. A csaj és a srác mind a ketten szinglik. Mi az esélyük arra, hogy összejönnek valakivel és utána párkapcsolatban éljenek? Nekem ez a rendszer nem kóser és azt gondolom, hogy az európai modell jobban tetszik (még ha az ny-európai is és mondjuk 10-12 órát kell dolgozni néha). Annak ellenére, hogy Japánban gyakorlatilag nincs kilépés a munkaerőpiacról, azaz nagy eséllyel innét mennek majd nyugdíjba. Na, vissza Yokohamába.

Felmentünk a Yokohama Toronyba, ahonnét egész Tokiót, az óceánt, sőt teljesen derűs ég esetén a torony másik oldalán a Fujit is lehet látni. Sajnos a hegyek fölött volt némi felhő, úgyhogy a listából a Fuji kimaradt (illetve a repülőről már láttam, de az nem az igazi). Láttuk a kikötőt, ahol megpihentünk és jót beszélgettünk, valamint megfejtettük az egyik világító hajójelzést. Majd buszra szálltunk, ami körbevisz Yokohamában. Felmentünk egy hegyre, ahonnét az egész öblöt lehetett látni, Shinjuku néhány tornyát is ki lehetett venni, ekkor már sötét volt. Vonattal kb 1 óra távolságra voltunk Shinjukutól, de az egész egy óra alatt egy szántóföldet vagy építetlen területet nem láttam. Mindenütt házak és beton. A hegyről lesétáltunk és a helyi kínai városrészbe (Chukagai) mentünk. Itt sok szép kínai építmény, épület volt, a legszebb China town, amit eddig láttam. Mindenhol kínai motívumok az épületeken, kínai szobrok, sok sétáló utca, gőzölgő sütödék. Íme:

Közben kísérőink a munkahelyi ártalom hatására megjegyezték, hogy nemcsak Japán legnagyobb, de a világ legbiztonságosabb kínai negyede is ez. Arigatou. Majd vacsora egy kínai-taiwani étteremben (ez így szentségtörés, mert taiwani úgy mutatkozik be, hogy xy vagyok, taiwani és nem kínai). Apropó xy. Minden tawiani és kínai felvesz valami angol/amerikai nevet. Egy lányt felvettem facebookon és mondta, hogy Angel Sung a neve. Rákerestem és 110-et dobott ki a facebook. Sok a taiwani hallgató. Egy kínai srác is van, akivel több óra közös, amolyan igazi matekzseni, órákon az erő vele van, őt Luke-nak hívják. Elég mókásak ezek a felvett nevek, persze tudom, hogy a hozzám hasonló hülyéknek szól egyszerűsítés miatt, de akkor is…
Legjobban egy templom (Guan Di Miao Temple) tetszett, ahol a járókelők kongathattak. 

Ghibli múzeum

Megjártuk a Ghibli múzeumot is Robival és pár spanyol ismerősével. Ez egy anime múzeum, de nem a beteg dolgokról szól. Kifejezetten a Ghibli stúdió sztorijáról és a rajzfilm megalkotásáról kapunk képet. Azért tetszett, mert bemutatták, hogy miként készül a mozgókép, hogyan rajzolták és festették meg a szereplőket az ősidőkben. Volt két 1920-as évekből származó képből egy szemüveggel 3D-t előállító szerkezet is. Komoly, hogy ezt már sok évtizede tudták és nemrég lett belőle mozi, illetve tévé. A kiállítás végén volt egy 15 perces vetítés is, az nagyon tetszett. Nem leszek őrült rajongó, de nagyon össze volt rakva a zene és a grafika, így olyasmi élmény volt, mint 3D-ben az avatar világa, nagyon összeáll egy egésszé, egy sajátos világgá a látvány, mintha ott lennél a helyszínen. Annak ellenére, hogy repülnek a szereplők, nagyon sajátos és a maga nemében realisztikus világot mutatott be. Fura érzés volt, de sok olyasmi is szerepelt, ami szerintem nem picurka gyerekeknek való. (A gonosz banya, akinek akkora mellei voltak dekoltázs alapján, hogy az európai pornóipart leradírozhatná, emberi csontokat őrölt a házában lisztnek. Ebből kenyeret sütött; a semmi közepén egy vízesés mellett volt a háza, így a vízimalomban ment az őrlés. Az egyik massza azonban életre kelt és kenyér emberré-szörnnyé vált - pozitív hőssé. A banya fel tudott sétálni a falra, tudott repülni, mindenki rettegett tőle, de a zsemleember lenyomta. A hanghatások és a profi rajz nagyon élővé tette a sztorit a vásznon. Ja és persze a kenyérember rendes tartósított kenyérből és péksütikből összerakva ott állt kiállítva egy emelettel feljebb :D)  Mint kiderült a Spirited című Ghibli rajzfilm Oscart is kapott.




Hozzáteszem, ezekben a rajzfilmekben persze van valami mondanivaló is (nem minden japán anime mondható túl értelmesnek). A múzeumban nem lehetett képeket csinálni, de a tetőn volt egy nagy robot és ott fényképeztünk.

Világkereskedelmi Játék

Kei (japán-amerikai kollégiumi haver) újra hazug volt (kollégiumi póker közben adtam neki a becenevet), azt mondta, hogy angolul lesz. De annyira konzekvensen hazudott, hogy az előző sörözésen próbált elhívni egy japán lányt az asztalunknál és annak is azt mondta, hogy angol lesz, de japánul azért is meg lehet szólalni. Mindezt azért, hogy engem át..verjen. Mert valójában japánul ment. Illetve az én csoportom esetében inkább angolul. Kész. Így az első feladatot gyorsan megoldottuk, a csapat neve Team 'H', azaz handicapped. A csapatok sorsolással alakultak ki (nem kerülhettél ismerőssel egy csapatba, csak véletlenszerűen). Aztán egy japán srác és két koreai lány jött a csoportba. Az egyik lány teljesen használhatatlan volt, csak ült, de a srác és a másik csaj működtek a játék szempontjából. A játék lényege, hogy a sorsolás utáni csapatok a világ különböző fejlettségű és különböző nyersanyaggal rendelkező országai. Ennek megfelelően kapunk eszközöket (technikai fejlettség) és nyersanyagot (papír). A feladat, hogy szerezzük be azt, ami kell és vágjunk ki minél több geometriai alakot pontosan, amiket különböző összegekért váltanak be. Vagyis a technika: vonalzó, körző, szögmérő, ceruza és olló. Nyersanyag A4-es lapok. 4 alakzatot lehetett a bankban beváltani. 9 és 6 centis téglalap 200 pénz, 5 centi sugarú félkör 200 pénz, 8 centis oldalú egyenlő oldalú háromszög 350 pénz és 7 centi sugarú teljes kör 500 pénz.
Legnagyobb döbbenetemre senki nem állt neki számolni (rajtam kívül). Egyrészt a területek könnyen kiszámolhatók és az 1 négyzetcentire jutó összeg az első dolog, ami érdekes. Másodszor A4-es lapban kell gondolkodni, azaz az elpocsékolt terület is számít. Igazából a kettő egybevág, háromszöget kell csinálni és úgy, hogy az A4-es lapon fektetve, mert a 21 centis lap magasságából pont 3 sorba lehet rakni őket, ilyen alakban: VVVV , így csak a papír két végén hagyunk le egy egészen kis papírt és ezt három sorban lehet kihozni, azaz sok-sok háromszöget kapunk.
A mi csapatunk egy kb MO szintű ország lehetett. Volt ollónk, kis vonalzónk (15 centis) és két szögmérős minivonalzónk (10 cm), ami semmire nem jó, nem volt ceruzánk és ami a nagy gáz volt és sajnos nem volt papírunk. Azaz semmi nyersanyag és sok használhatatlan technológia. (Természetesen hozott cuccot nem lehetett használni.) Sajnos senki nem akart adni papírt, így a kiszámolt optimummal, azaz tudással vártuk a csodát, hogy a "protekcionista köcsögök", adjanak végre papírt. Az egyik szünetben, hogy kicsit összezavarják a dolgot, osztottak újra és kaptunk egy nagy vonalzót és egy lapot. (Volt több csapat is, ahol 4-6 lap is volt a kezdetektől és az egyiknél eszközök is - ők nyertek végül.) 1,5 darab A4-es lapunk volt összesen (végül még fél lapot szereztünk a kis vonalzóért). Azzal, hogy háromszögeket csináltunk az utolsó szakaszig vezettünk (5 szakaszra osztották az 50 perces játékot), amikorra a mellettünk lévők észrevették, hogy a háromszögeket nem véletlenül csináljuk és mivel mindenük volt, az utsó 10 perces szakaszban beelőztek minket, de másodikak lettünk és nagyon örültem. Amennyire halálra voltunk ítélve, akkorát játszottunk. Relatíve nagy káosz uralkodott végig és volt, hogy leértékelték az alakzatok pénzbeli értékét, ha egy mm eltérés volt, akkor fele áron számították be a terméket, szóval nagyon ötletesen csinálták a szervezők. A többiekben kicsit csalódtam, mert a játék logikája annyira nem komplikált és nagyon megalázó, hogy 1,5 papírból, behozhatatlan hátrányból szinte mindenkit elvertünk. Vágták a köröket, mert az 500-at ér... A csapatban diktátor voltam, de kellett a gyors gondolkodás és valaki, aki irányít. Mivel nem éreztem a többiek szemében a csillogást és látszott, hogy meglepődnek, amikor a terület és optimalizáció szavakat emlegetem, akkor mondtam, hogy én számolok és döntök, ők tradeljenek és hozzanak papírt. Vicces, hogy egy ilyen játékban, hogy alakul ki a csapat hierarchia. Mivel csapatvezérré váltam, a verseny után megnyugtattam és buzdítottam a népemet: a legerősebbeket és leggazdagabbakat mindenki utálja, így mi vagyunk az igazi győztesek. Majd hozzátettem: mi négyen vagyunk, a többi csapatban 6-7 ember van, így az egy főre jutó jövedelmünk...

Utána ivás. :-) A tanár (engem nem tanít, csak az óra keretében szervezték ezt a nyílt játékot) volt olyan jó fej, és az összes résztvevőnek fizetett 1500 jent az esti all you can drink + meghatározott mennyiségben evős partira. Így fejenként egy ezrest kellett beleadni, de azt utána garantáltan leittam. Tradicionális japán ivós étterem. Cipő le a bejáratnál, alacsony hosszú asztalt körbeülni és lábadat magad alá tűrve, egy párnán ülsz. Érdekes. Na, itt láttam a japán fiatalok ivási szokását először élesen kirajzolódni. A szomszéd asztalt hárman fejelték le és aludtak rajta elterülve... A srácok a fiú vécébe mandinerből jöttek be. Alapvetően jó volt, röhögtünk és ittunk, de nekem ez a tradicionális térdelős, párnán ülős történet kényelmetlen ennyi emberre. Még mindig nem vagyok elég japán, de azt hiszem, nem is leszek... Februárban hazaugrom egy kis időre, akit érdekel némi élménybeszámoló, jelezzen.