Az első félidő vége

Mi tagadás, túl gyorsan röppent el ez a pár hónap. Most, hogy hazajöttem, már úgy érzem, teljesen megszoktam Japánt és tökéletesen kiismerem magam az új kis világomban. Ebből a szempontból furcsa is most hazaérni, de azért jó érzés kicsit beleharapni a pesti fagyba és megölelni az itthoniakat.

Röpke 24 óra út után sikerült hazajönni, így már a magyar főváros levegőjét szívom. Tokióban némi hagyományos vonatút, majd a csepp alakú Skyride jött, ami néha egészen gyorsan ment, de nem hasonlítható a hazai ic vonatokhoz, mert szinte nincs hangja és nem csattog a síneken és még tiszta is. Ez azonban nem a shinkansen volt, ami 250-300km/h között táncol a síneken, csak egy sima itteni gyorsvonat.

A Narita reptér nagy. Gondolkodtam, hogy milyen egyéb jelzőt használhatnék, de más nem jutott eszembe. A boltok csak a luxustermékekről és pár ajándékboltról szóltak, de sokkal több dolgozó ember számára megfizethetetlen termékekkel telerakott luxusbolt volt, mint például Zurichben. Douglas Adams írta egyik remekművében, hogy a nem véletlen, hogy a világ egyetlen nyelvében sem alakult ki az a hasonlat, hogy szép, mint egy repülőtér. És igen. Itt még kattintottan egy képet, ami Egyiptomot és a piramisokat mutatta, mint ideális úti célt. Miközben arrafelé nullára csökken a magángépek száma, Japánban még kicsit lefagytak, és késnek a hirdetések frissítésével, de az ottani mai szemléletet látva, bizonyára nem is nagyon értik, hogy mi lehet az a forradalomféle.

Narita után Airbus Zürichig. Az út 11 óra 40 perc valójában, de az átállás miatt csak 3 óra 40 perc. Teljesen tiszta égbolt fogadott, ami azért volt szerencsés, mert az ablakból kinézve a Fuji tökéletesen látható volt. És mi tagadás, igencsak szemnyugtató látvány volt. A kapitány bemondta emelkedés közben, hogy van egy kis technikai hiba és nem megy a szórakoztató rendszer, de szerencsére egy 20 perces újraindítás után elindult. Három filmet ettem a 15-ös választékból, ebből egy az Avatar, ami 3D nélkül már közel sem volt olyan átütő élmény, de majd 3 órát ellopott a sokból, egy új Woody Allen film (You will meet a tall dark stranger) és a Solitary Man. A Woody Allen film a párkapcsolatok illuzóiról, hazugságairól szólt. Közel sem a legjobb Woody mű, de azért kicsit mókás volt. Nagyjából egy párkapcsolati kérdés keringett a filmben: jobb bemesélni magunknak valamit és hinni a megfelelő kapcsolat illúziójában, vagy felkelni és odébbállni a reális helyzet nyomasztó súlya miatt? A filmek után unalmamban épp az mp3 lejátszómat akartam beüzemelni, de gondoltam adok egy esélyt a böngészésre. Megérte. Rengeteg kedvenc volt, stílusra válogatva is és örültem, hogy Gentelman, Diana Krall is szerepelt, de ami igazán meglepett, hogy olyan gyöngyszemek, mint Rory Gallagher, Nouvelle Vauge, vagy éppen a 2010-s Jamiroquai album is szerepelt, ami miatt az mp3 lejátszót be akartam nyomni. Jay Kay nem tud kopni:

Visszatérve azt hiszem, érdemes tenni egy féléves értékelést. A beilleszkedés és letelepedés remekül ment, de Japánból még relatíve keveset láttam. (Igaz, az utazásokat tudatosan a második félévre, helyesebben március-áprilisra akartam hagyni.) A disszertációval való haladás nagyjából tartotta az ütemtervet, megvan a váz és a gondolatmenet, írni és olvasni meg még lesz időm. A tárgyak kapcsán vegyesek az érzéseim. A matektudásom egyes emelt tárgyakhoz kevés (pl az információs aszimmetria közgazdaságtanán éreztem, hogy ehhez több matek és több játékelméleti alap kéne), másrészt az OLG modelles és növekedéselméletes órán sokszor azt éreztem, hogy a tanárral ketten vagyunk a teremben és mások próbálják követni az eseményeket. Időközben nagyon sok értékes könyvet, cikket olvastam - szerencsére többször eltávolodva a közgáz témáktól - és decemberre már belerázódtam a munkába és a tanulásba, úgyhogy alapvetően elégedett vagyok. Japán minden szempontból sok meglepetést tartogat, egészen más az emberek szemlélete, élete és ezt megismerni, számomra nagy élmény volt/lesz újra. A mai Japán nagyon eltér attól, amit itthon felületes érdeklődéssel megtudhatunk és jó körbenézni a valós Japán illúzióban, megmártózni a belvárosi fényekben, szemet kápráztatni a divat/megjelenés és külsőségek igazi fővárosában. Mindezeknél sokkal többnek gondolom, hogy a világ minden tájáról érkező embereket ismertem meg és többüket barátnak mondhatok fél év után.