Az elmúlt napok nagyon megviseltek fizikailag, az utóbbi 24 óra pedig szilánkokra tört lelkileg. Most a Szöuli reptéren 11 órát várok átszállásra és közben agyalok. Több éve történt utoljára olyan dráma az életemben, hogy sírtam, most is a torkomon érzem a szorítást – elmondhatatlanul csalódott vagyok.
A drámai földrengés, a cunami és a nukleáris katasztrófa első szakaszában higgadtan tájékozódtam és nyugodtan kezeltem az eseményeket. Csakhogy a reaktorok helyzete romlott és a tokiói élet is nehezedett. Mindezek következtében először Oszakába menekültünk shinkanzennel, amikor már biztos volt, hogy nyugodtabb lesz távolodni, mint maradni a fővárosban, 240km-re a reaktoroktól. Amikor ezt eldöntöttük, éjszaka már olyan sajtótájékoztató ment élőben a nemzeti tévében, hogy a papírokat dobálta a miniszterelnök-helyettes és az üzemeltető cég vezetői, miközben beszéltek. A higgadt, megfontolt és rendezett japánok. Ilyen káoszt szerintem a nézők még nem tapasztaltak, amióta a tévé létezik Japánban. Ez minden mérési eredménynél többet elmondott. Ekkor már volt shinkansen jegyünk, de mivel a vonatok számos vonalon nem mentek (sorozatosan csökkentették a forgalmat az energiahiány miatt) és reggel indulni akartunk semmi sem volt biztos. Tita felajánlotta, hogy aludjak nála, mert aznap még néha (bizonyos órákban) járt vonat. Ez győztes ötlet volt (mert este 11-kor még nem volt fönn a másnapi vonatközlekedés – teljes káosz). Ha nem ment volna, akkor taxi, de akkor is meg kellett oldani a belváros megközelítését. Így éjfélkor vonatra tudtam szállni és beljebb jutottam.
A shinkansenekről sem volt hír, hogy mennek vagy nem, óránként változott az infó. Ekkor (hétfő) már nem lehetett Tokióban benzint kapni, vizet és kaját pedig már két napja nem láttál a boltokban. Kedd reggel Titával be tudtunk jutni a belvárosba, mert szerencsénk volt, és mentek a vonatok. Az automatákban és a nagy megállók belvárosi kisboltjaiban még hajnalban volt kaja és pia, ott tudtak tölteni (fél litereseket legalább is). Járt a shinkansen, így relatíve könnyen lejutották Oszakába. Döbbenet: a vonaton rengeteg üres hely…
Ott egy magyar srác csatlakozott hozzánk, aki végre kijutott Tokióból és ő is fel tudott szállni egy gyorsabb vonatra, így majdnem behozott minket. Oszakában teljes nyugalom, mi is pozitívak voltunk. Ettünk szendvicset és letoltam egy nyugodt lattet. Rendeztük a sorainkat, majd átvettük a hosztel szobákat, amiket még előző éjjel Tokióban foglaltam (félve a pániktól és hogy nem lesz szoba). A szobák kb 4,5 négyzetméteresek voltak (a csomagok és én fértem el a miniasztal mellett), mindez a kilencedik emeleten, amit az előző napokban már megtanultam, hogy rengés idején remek kilengést biztosítanak. Borsózott a hátam attól, hogy 5 napig itt kell lenni, de katasztrófaféle van – gondoltam és muszáj lenyelni. Ekkor még a lelkem mélyén mosolyogtam, abszolút pozitívan látva a jövőt. Kimentünk ebédelni (du 15 körül) és egy elképesztő kőbányai környezetbe kerültünk. Elképesztő kontraszt Tokióval szemben: az emberek megbámultak, volt, aki integetett. Itt már nem Louis Vuitton táskák voltak, hanem lecsúszott melósok. Ez nagyon leszakadt környék volt, egyszerű emberekkel.
Koreait ettünk és örültünk, hogy újra nyugodtak lehetünk, megcsináltuk. Akkor mindenki megy a szállására. Már épp kezdtünk elbúcsúzni, amikor Ferber tanárnő Skype-on hívott az iphone-on, mert látta, hogy online vagyok. Elmondta a legfrissebb híreket: az újabb balesetet és a tokiói radioaktív sugárzás emelkedését és hogy férje is beszélt sok szakértővel. Mivel össze vannak fűzve a reaktorok, az első után várható, hogy terjed a baj és minddel baj lehet. „ELHAGYNI JAPÁNT!!” Először szerető féltésnek és aggodalomnak gondoltuk, de határozottan figyeltünk a hírekre, minden valósnak tűnt. Én először szóltam haza aggódva telefonon a hírek csekkolása után, a szüleim nem is hiszem, hogy értették az eddigi higgadtságom után a hangulati váltást. Innét nem volt mosoly, ez már közel sem az a sima lokális baleset, ilyet nagyon nem valószínűsítettek a szakértők, hogy Tokióban káros szintű sugárzás lesz. És mivel a hírek teljesen bizonytalanok voltak (hiába kaptam nemzetközi szervezetek belső adataiból jelzést és mérési infókat, Nemzetközi Energia Ügynökségből érkező véleményeket, részecskemozgás modellezési infókat – mire jó a sok új-régi ismerős), nem hezitálhattunk. 2 perc mérlegelés után tartózkodás és ellenszavazat nélkül úgy döntöttünk, hogy Oszaka közel van, Fukuoka a következő állomás – repülő vagy shinkansen AZONNAL. A konzulátus először lépett érdemben: javasoljuk Tokió elhagyását. Ez sem arra utalt, hogy békés a helyzet. A kifizetett szállás „sunk cost”, elsüllyedt költség, de ekkor már belül tudtuk, hogy ez töredéke annak, ami most nagy veszélybe került.
Szétváltunk, míg a többiek jegyet vettek, én felmarkoltam a cuccokat a hosztelben és újra találkoztunk. Közben a fukuokai shinkansen jegyeken felül sikerült jegyeket foglalni a Fukuokából Szöulba induló másnapi járatra (az még lemondható), és egy szupergyors shinkansenre szálltunk. A leggyorsabbak nem jártak, mert az utórengések miatt nem lett volna biztonságos. Közben már a Swiss, a Lufthansa, az Austrian és a francia légitársaság törölte a tokiói járatait. Sakk matt. A shinkansenen már óriási tömeg volt és sokáig nem is volt ülőhelyünk, amin a japánok addigi viselkedése (teljes nyugalom, a kormány szerint nincs veszély, tehát nincs veszély) miatt ledöbbentünk.
Erről már nehéz volt jelentkezni, mert folyton alagútban mentünk, azaz nem volt térerő, de néhány hír kiderült, ha épp kinéztünk az alagútból: az ötös és a hatos reaktorban is hevülnek a fűtőszálak, pedig a hűtés továbbra is működik. Deja vu. Ettől a pillanattól már nagyon feszült lett a hangulat, belül már tudtam, hogy valószínűleg ki kell mondani: vége. Lehet kivárni és bizakodni, de a helyzet minden nap rosszabb lett és minden alkalommal a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult. Sőt a legtöbb elemző nem számított arra, hogy Tokiót elérheti a sugárzás. Ha maradok, akkor hetekig kell szállást fizetni és egész napra ételt-italt venni, ami nem olcsó. És még akkor sem biztos, hogy bármi elindul vagy rendeződik. Fukuokában nagyobb magyar kolónia gyűlt össze, párhuzamosan érkeztünk. Itt már mindenki a maga racionális döntését kell/ett, hogy meghozza, borzasztó emberi drámák. Akit ide köt 10-15 év, az nagyon nehezen adja fel az életét, hiába a veszély. Rossz volt látni a többiek hatalmas drámáját, szívszorongató, hogy milyen nehéz döntés előtt állnak. Végül találtunk szállást a kilencediken egy hotelben, erre már nem volt kp-m, otthonról majd tudom rendezni. Úgy láttuk a legtöbben, hogy Japán most jó ideig nem fog ugyanúgy működni és álomszerű, hogy egy héten belül helyreáll minden. Az én helyzetem itt könnyebb volt. A reaktorok, az áramellátás és a közlekedés miatt hetekig-hónapokig bizonytalanság jöhet és Tokió sem biztonságos. Egy kérdés volt, találok-e folytatást Szöulból, lehetőleg nem 4000-6000 dolláros/eurós áron, ahogy a jegyek Japánból mentek Európába. Végül lett jegyem, amit szervezésben a legjobb barátaimnak köszönhetek, sajnos a kártyás 150000 forintos 24 órás limit miatt esélytelen lettem volna jegyet venni. Örülök annak, hogy Csoki síelés közben is éjjel-nappal a rendelkezésemre állt és neten megvette last minute a jegyet, OG pedig mondta, hogy Európán belül bárhova jön értem. Végül „csak” Bécsig kell majd jönnie. Egy ilyen helyzet után ezek a tettek még inkább felértékelődnek, de hozzáteszem, hogy nagyon sokan mások is írtak/írtatok privátban, hogy bármiben segítetek, amiben tudtok és tudom, hogy ha kellett volna, meg is teszitek. KÖSZÖNÖM, hogy aggódtatok és velem voltatok sokan éjjel-nappal.
Így a fukuokai jegyet egyedül én vettem meg a magyarok közül. A reptéren drámai káosz volt, engem kb 20 percig csekkoltak, biztosan sokan lekésték a gépüket, mert a japánok nagyon lassan csináltak mindent. Engem elkezdett a kislány kérdezni, hogy van vízumom Dél-Koreába? Mondtam, hogy 90 napig nem kell. Ekkor látszott, hogy elképed, nem ezt a választ várta. És Törökország? Oda egyáltalán sem kell, de csak átszállok… stb-stb. Mindegy bejutottam és már Szöulban a 10 órás pihenőt töltöm, jár az agyam, pedig minden szempontból hulla vagyok a péntek óta tartó 24 órás készenlét, hírfigyelés, rossz-rövid alvások miatt. Másrészt annyi utórezgést éltünk át, hogy egy kigyúrt polip is tengeribeteg lett volna a dózistól.
Elmondhatatlan vákuumot és belső magányt érzek. Végtelen sötét üresség tátong ebben a pillanatban a szívemben, a sok száz álom, cél és lehetőség helyén. Igaznak tűnik a közhely, hogy csak magasról lehet csak nagyot esni. Ezúttal úgy érzem, hogy olyan lehetőséget és lépcsőt kaptam a sorstól, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Tény, hogy nagyon sokat tettem korábban érte. Borzalmasan dühös vagyok a világra, hogy úgy vette el a lehetőségeimet, hogy nem hibáztam és tettem a dolgomat. Másrészt Tokióban elképesztően jó társaság verődött össze. Magyar is és nemzetközi is. Most már megtudtam annyit Japánról, hogy érdekelt egy halom múzeum, és lett volna társaság is Tokió és a vidék felfedezésére. Másrészt kiderült, hogy hova milyen kedvezménnyel érdemes eljutni, mert már volt kitől kérdezni. Ehelyett egy halom dolgom kinn maradt és nagyjából két millió forintot ebbe az évbe öltem bele, a végén a csillagászati összegű, fél millió forintot meghaladó hazaúttal együtt. Sajnálom a társaságot, a barátokat és aggódom mindenkiért, aki maradt. És félek, hogy búcsú nélkül, kapkodásban vesztek el barátságok, mivel a külföldiek közül mindenki elhagyta Tokiót.
A lehetőségekről, amik kirajzolódtak, nem szeretnék írni, mert ezek most (egyelőre) elúsztak és semmi értelme nem lenne ezzel foglalkozni. Mindenesetre, azt a kiugrási lehetőséget vesztettem el, amire vágytam, ami vezérelt a kiutazással. Újratervezés. A PhD-be már szinte mindenemet beletettem, ebben a pillanatban már nem fogom feladni. A könyvtáram egy nagyon értékes részét, ruhákat, elektronikai dolgokat, egyéb kedves tárgyakat számomra fontos emberektől, személyes emlékeket, valamint a megtakarításom szinte egészét elragadhatta a sors, anélkül, hogy elértem volna a program végét. Az álmaimat és a céljaimat azonban nem tudja elvenni:
The show must go on.
Most kicsit már lenyugodva, azt mondom, hogy visszagondolva az elmúlt napokra, egészen jól alakultak a dolgok és egy egészen szokatlan helyzetben is kaptam önismereti leckét.Visszapörgetve, mindig a lehető legjobb döntést hoztam/tuk, amit a szituáció megkívánt és így minden jól alakult a helyzethez képest. Emellett pár embert sikerült rávenni (vagy hozzájárulni a meggyőzésükhöz), hogy hagyják el a fővárost és így nem lett bajuk remélhetőleg. Remélem, minden barátom egészségesen kijut és túlvészeli ezt a krízist. Sokakért aggódom nagyon! Vigyázzatok egymásra és jó döntéseket hozzatok, ennél bölcsebbet nem tudok mondani.
A Törpék és sushi című blog ezzel részben véget ért. Azért részben, mert elkezdtem még két bejegyzést írni Tokióban, amit a dráma megszakított. Az egyik egy napom bemutatása lett volna, ezt kihagyom. A másikat, mivel sok érdekesség van benne Japánról és az Edo-Tokió Múzeumról, még „kötelességemnek” érzem befejezni. Más szempontból a blog elvesztette a lényegét, Japánt, a kalandokat. Köszönöm, hogy olvastatok, visszajeleztetek.
Egyelőre úgy döntöttem, hogy az újrakezdés jegyében vidékre megyek, muszáj rendeznem a sorokat. Hogy tiszta legyen számotokra, azt sem tudom, hogy milyen és mennyi ruhám maradt, mert a kiút előtt albérletből költöztem ki, és a maradék ruhák nagy része kinn maradt. Emellett könnyebb ott írni a phd-t, aztán lehet közben gondolkodni a jövőről, de egyelőre bulldózerként kell továbbhaladni. Másrészt most nincs értelme albérletet keresni, mert feléltem a pénzem. Ahogy megy majd az írás, folyamatosan nekiállok állást keresni és hétvégenként járok fel Budapestre. Nézzétek el, most egy ideig nem szeretnék sörözve mesélni a történtekről és nem szeretnék mosolyt erőltetni magamra ezzel kapcsolatban, csak pihenni és felejteni. Hamarosan jön majd a mosoly magától is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése