Sushi end

Az embereket alapvetően fegyelmezni kell, mert az emberek halandók: bűnbe esnek, gyakorta engednek az azonnali csábítás erejének és túl gyengék, valamint tudatlanok ahhoz, hogy megfelelően éljenek. Tisztában vannak ezzel a főbb állami vezetők mindenütt a világon, és minden létező politikai rendszerben igyekeznek segíteni az ilyen formán bajba jutott polgárokon. Hiszen az állam - szemben az egyénnel – okos, bölcs és tapasztalt, így sokkal jobban tudja, hogy miként kell polgárainak jó életet élni. A szerető állami ölelésre számos példa adódik demokratikus felépítményben is, például az állam büntetőadókkal sújtja a cigaretta- vagy az alkoholfogyasztást, támogatja az egészséges táplálkozást, máskor illedelmesen és óvatosan felszólít az osztódásra, mert öregszik/fogy a társadalom. Egy stratégiailag vezérelt államnak azonban ezeken jóval tovább kell mennie, és nem pusztán a fogyasztási szokásokat, a preferenciákat alakítani, az alapvető politikákat vezérelni, de a gondolkodást is befolyásolnia kell. Hiszen a másként gondolkodás káros és egyébként is minek olyasmin rágódni, amit a vezetés nem javasolt, ha egyszer a vezetés bölcs. Mindeddig hozzávetőlegesen itt ért véget az okosság, de a politika néhanapján felül tud emelkedni önmaga folyamatos ismétlésén és szürkeségén. Ezeken az ünnepélyes napokon újra sarki fényként tündököl a politikai racionalitás, az emberek reménysugarakat láthatnak felvillanni a kietlen és ötlettelen politikai semmitmondás unalmas sivatagában.

Jelen esetben a kínai vezetés úgy döntött, hogy államilag szabályozni fogja a lélekvándorlást. A cél persze egyértelmű: a tibeti láma tekintélyének/befolyásának gyengítése. Hol itt a társadalmi egyenlőség, ha egy kínai halandó kiutazási engedélyt sem könnyen kap, a buddhista szerzeteseknek meg privilégiuma, hogy csak úgy össze-vissza újjászületnek és akadálytalanul lélekvándorolnak? No, persze a döntés operatív kivitelezése nem tűnik könnyűnek, de egy erős állam elé nem állhat vajmi elméleti-gyakorlati akadály. “The so-called reincarnated living Buddha without government approval is illegal and invalid,” according to the order, which comes into effect on September 1. Azaz 2011. szeptemberéig legális és érvényes volt a reinkarnáció, attól kezdve az élő Buddha (a dalai láma) lélekvándorlása már nem tekinthető annak, csak ha a kínai hatóságtól engedélyt kér az újjászületésre. A rendelet kiterjesztése kissé nehézkesnek tűnik az egyszerű ember számára. Nem könnyű elképzelni egy jól felkészített lélekredőrséget, amely időnként rajtaütésszerű lélek-razziákat tart, hogy kiszűrje az illegális lélekvándorlókat. Úgy tűnik, Kína tovább előz...

Mindeközben itthon is új szelek fújnak, de a kodaira-i szeleket most mégsem sírom vissza. Az eseményeket szummázva jó újra itthon, ha nem is ilyen körülmények között akartam érkezni. Az elmúlt egy hét nagyon sűrű volt, rengeteg rossz hír sújtotta a szűk környezetet, ami miatt nem agyaltam semmit a dolgaimon. Gyakorlatilag már nem is nagyon gondolok a történtekre, csak a kinti magyarokra és a külföldi barátokra. 

Célok továbbra is vannak, amelyek kimozdítanak a fotoszintetizáló üzemmódból. A disszertáció adott, az itthon még februárban kötött  fogadások állnak, nem hátrálok meg. (Kaptatok egy kis előnyt a sorstól, két hét kiesett, de ne reménykedjetek, július 20-ig harcolok.) Emellett igyekszem több időt fordítani a nyelvtanulásra is, az mindig jól jöhet. A többit majd a sors hozza, kíváncsian várom milyen úton fog kiengesztelni az 500 évente megtörténő földrengés+cunami kombinációért.

És akkor, ami a sushiból kimaradt. Történt kb. 3 és fél hete, hogy egy Tokióban japánul tanuló magyar lánnyal találkoztam volna Ryogokuban. Ez a szumós kerület, relatíve távol az általam bejárt Tokiótól. Egyeztettünk, és megbeszéltük csütörtök délutánra a találkozót, az egyetlen nehézség, hogy ő nem rendelkezett telefonnal. A megállóban nem találtam senkit és mint később kiderült, két Ryogoku nevű állomás is van, két eltérő vonattársaság vonalán. Mivel Murphy sorsolt, természetesen a rossz megállóba mentem. Némi várakozás után úgy döntöttem, hogy ha eljöttem eddig és dráma van, próbálom mérsékelni, megnézem a környéket. Telefon, internet, keresés, találat. Az ötletet nem bántam meg, volt bőven látnivaló. Rögtön az állomás mögött volt egy fura sokszögletű épület, amolyan díszes kalappal ellátott kifordított fürdőszoba. Az internet segített, ez az épület a ryogoku-i szumó helyszíne.

A lelátón boxokban, a Japánban megszokott tágas térben lehet kényelmesen elhelyezkedni. Az 58-62 kilós emberek miatt viszonylag liberálisan tekintenek a proxemikára, nem túl nyugatbarát módon, ha ülésről van szó...

 

Mivel nem volt meccs és a múzeum rész zárva volt, tovább sétáltam és egy gyönyörű parkba (Yasuda Japanese Garden) kerültem. Közepén egy tokiói méretekben mérve nagy tó és gyönyörű környezet. Ezeket a parkokat, japán kerteket nem lehet megunni, bár azt hiszem ez egy különösen jól sikerült darab volt. Mivel itthon vagyok, megy a feltöltés, úgyhogy ezúttal saját telefonos videóval is szolgálhatok, így sokkal jobban átjön az akkori hangulat. (Ööö, továbbra sem készülök operatőrnek.)

A park mellett közvetlenül a Tokyo Restoration Memorial Hall terült el, némi zöld környezetében. Nagyon tetszett, mivel az 5-9 emeletes egymás mellé zsúfolt házakhoz voltam szokva a belvárosban, ez a szűk környék nagyon más volt és sorozatban hozta a meglepetéseket.

Végül, eljutottam a visszakanyarral az Edo-Tokió Múzeumba. Maga az épület hatalmas, és meglepő módon ezúttal a térrel is könnyebben bántak, az eredmény egy jól sikerült beton birodalmi lépegető lett.

A múzeum a mai Tokió elmúlt ~500 éves történelmét mutatja be (régen Edonak hívták a várost). Jegy, diákkedvezmény tisztázása. (Ekkorra már felszedtem a japánok által is megértett angolt: sztyúdentó kárdó.) A belépés után egy idős bácsi odajött és meglepően jó angollal megkérdezte, hogy honnét érkeztem.

-From Hungary.

-Eeeehhhhh – hangzott el a megszokott, naponta többször hallott (japán) válasz. 

(ha nem ismeritek, japán nyelvlecke kezdőknek...)

Majd ezután felajánlotta, hogy ha igénylem az angol nyelvű vezetést, akkor szívesen mesél 40 percig a város történelméről és a kiállított tárgyakról. Természetesen igent mondtam és nem bántam meg, mert mint utóbb kiderült, nyugdíjba vonult egyetemi professzor volt, aki önkéntes alapon vállalta a múzeumi munkát. Sok érdekeset mondott, ami bőven túlment a kiállított tárgyak és képek melletti szövegezésen. Ráadásul volt egy relatíve nagy táskája, amiből a Télapót is zavarba ejtő mennyiségű extra képet, térképet és történelmi tárgyakat húzott folyamatosan elő. Utólag visszagondolva, ha nem mesélt volna ennyit, az sem lehetett volna kizárni, hogy épp a múzeumot rabolta... A múzeumban nagyon igényesen összerakott tárgyak, kézzel festett makettezett városrészek és a modernebb időkből származó eredeti tárgyak voltak kiállítva.   

A hatalmas makett asztalokon még a hullámokat és a fény víztörését is megoldották. Hihetetlen, hogy mennyire aprólékos és igényes munkákat lehetett látni. Az asztalok egyébként akkorák voltak, hogy minden oldalról pici távcsövekkel lehetett nézegetni őket. Általában 3x3-tól 5x5 méteresek voltak, az emberkék nagyjából 8 cm magasak lehettek, több asztalon vagy 400-500 figura is volt. A bácsi azt mondta, hogy a kézzel festett figurák darabja 150 dollár volt a festés és az egyéni tervezés miatt, ugyanis nincs két azonos figura egyik asztalon sem. A távcsöveken keresztül döbbenhetett rá igazán a nézelődő, hogy mennyire aprólékosan lettek megfestve a figurák.  

Mindemellett persze számos érdekesség, történelmi eseményekről származó térképek, tárgyak segítették az időutazást. A 17-18. századi város nagyon fejlett volt, a polgárosodás, a kultúra és a divat ennyire hosszú múltra tekint vissza. Így, ha valaki Shinjukuban jár manapság, akkor megérti, hogy miért lát annyi méregdrága Louis Vuitton táskát és címlaplányszerű modellekre sminkelt, öltöztetett fiatalt. Néhány történelmi példa a korabeli ruházatról és frizurákról:

A modern kori Tokió rész is érdekes volt, de az már sokkal inkább az iparosodásról és a világháborúról szólt. A korábbi történelmi-kulturális gazdagsághoz viszonyítva, ez jóval szürkébbnek tűnt, mintha az iparosodás és gazdasági felemelkedés elmosta volna a korábbi értékeket. Ez a fele a kiállításnak már sokkal inkább a japán termékekről és világmárkákról szólt, persze nem a mai, hanem 30-50 évvel korábbi formájukban.

A múzeum nagy élmény volt, ez a látogatás hozta meg az igazi kedvet a többi múzeumhoz. Ebből egyelőre nem lesz semmi, de egyszer majd turistaként visszatérek Japánba és megnézem azokat a helyeket, múzeumokat, amik most kimaradtak.

Végezetül köszönöm mindenkinek, aki olvasott, visszajelzett, velem volt néha gondolatban. Köszönöm az aggódó-segítő emaileket, posztokat, telefonokat. Továbbra is jól vagyok, az élet megy tovább. A sushi ezzel a poszttal véget ért. Mivel minden vég valami új kezdete, biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra pozitív fordulat jön, fel fogok tűnni a színen, még ha nem is mikoshin érkezem. Sziasztok!