Drogok ingyen

Nos, az adminisztráció/papírmunka/bürokrácia újabb Csomolungmáját másztam meg az elmúlt másfél hétben, de hiába az új csúcs, mindig kiderül, hogy magasabbra kell jutni, mert ez még közel sem a tető. Nem baj, egyszer elfogy a sok papír, ha másképp nem, hát ennyi fa nem terem sehol.

Túl vagyok az első egyetemi „J-pop” (japán pop) partin. Ez valójában annál is meglepőbb volt, mint amire számítottam, pedig nem tettem magasra a lécet az eddigiek alapján. Tulajdonképpen minden külföldi útnak részben az a lényege, hogy elmegyünk messzire, majd ott ráébredünk, hogy a Kárpát-medencének is vannak előnyei. Az egyetemi parti 17.15-kor kezdődött. Ö, mikor?? Igen, 17.15-kor.  19-ig volt kiírva. Aznap. Elsőként volt egy rock banda, három számot nyomtak, az király volt, az énekes lány sem nyávogott. Semmi kár nem ért alatta. Majd jött a hard j-pop és a szubjektív időutazás. A j-pop a rocktól kezdve, az elektronikus és fusion jellegű zenéken át a szentimentális gagyin keresztül, a „6 éves japán szoprán kislány énekel elektromos alapra” típusú zenéig mindent tartalmaz. A zene és j-pop gyűjtőfogalmak között annyi a különbség, hogy a j-popban japánok énekelnek. Jelen esetben egy egyetemi alkalmazott (valami nemzetközi karaoke versenyt nyert) és egy diák énekeltek borzalmasan romi számokat. Erre a ritmusból, dallamból és a japán lányok hozzászólásaiból jöttem rá. Olyan középfásymulatós zenei alapot kell elképzelni, amire egyébként tehetséges, jó hangú emberek énekelnek (ezúttal élőben)... A japánok nemtől függetlenül elolvadtak és ülve, a testükkel öngyújtóztak a lassúra. Engem ez a zaj nem érintett meg és már nagyon tudatmódosítottam volna, DE az egyetemi bulin 3 (!) féle tea és 3 (!) féle üdítő volt a kínálat, némi rágcsával. Arigatou, hogy 20 éve kitiltották az egyetem épületeiből a piát. Pedig ehhez a zenéhez minimum kosher szilvát illet volna adni. Mindezzel együtt és a "bulizó" közönségen végignézve úgy éreztem magam, mint amikor alsóban isi buli volt. Ami egyedül pozitív, hogy néhány helyi lánnyal tudtam beszélni. Vicces: a japán kislányok 19 évesek voltak, freshman-ek, azaz gólyák. Ránézésre olyan 14-nek tűntek. Meg is fogalmazódott bennem, hogy ha feltéve, de meg nem engedve, egyszer csak valahogy véletlenül a love-negyedben találom magam egy ilyen típusú lánykával, akkor gyakorlatilag is pedofilnak számítok vagy csak elméletileg? Ezen elmélkedésemből az egyikük körülbelül negyedik mondatban megfogalmazott kérdése rázott fel: hogy hány éves vagyok, majd kézzel mutatta, hogy nagy a korkülönbség... Anyád - fogalmazódott meg bennem, sztoikus nyugalmamban - akkord küldd ide a nővéredet. Valójában igaza volt, a buli hangulatából és az ő viselkedésük alapján tényleg nagy a szakadék. (Valahol olvastam, hogy részben a nevelés, részben a japánok diplomatikussága, részben mert a kanjik tanulása sokkal több idő – sok év alatt tanulnak meg olvasni-, és egy 20 év körüli japán jóval éretlenebb egy 20 év körüli európai/USA fiatalnál. Eddigi tapasztalataim szerint ez nagyon igaz.) Mindenesetre ez a fajta arconpörgés kicsit távol áll a hajnali körúton fogyasztott gyros hangulatától, amikor az ember bódult állapotban maximális koncentráció mellett is csak 50%-os valószínűséggel lehet annyira szerencsés, hogy az étel a szájába érkezik és nem a földre. Na, az szerencsejáték. Itt meg 18.57-kor jött a megnyugtató üzenet, hogy lépés van haza, mert most már el kell hagyni az épületet, de szaporán.  

Ma magyar vacsora volt, találkoztam végre a közgázról kiérkező lánnyal, Eszterrel (még a fenti csodás buli előtt beszéltünk) és a már korábban megismert Titával egy pizzás és sörös estet tartottunk. (Na jó, csak én söröztem.) Ők nagyon jó fejek, úgyhogy ez rendszeres lesz. :) Az egyetemi órákon szinte mindig mások az arcok, egy kínai sráccal és egy üzbég lánnyal találkozom többször, utóbbival sokat beszélek, és oda-vissza alapon segítünk egymásnak.  Szintén jó fej.

Megvan a bankkártyám. Helyesebben: megvaaaaaan. Másfél hete kaptam egy értesítést a kézbesítőtől, hogy a postánál landolt (a kollégiumi japán kódfejtők mondták), mert napközben nem voltam otthon és ezt csak személyesen lehet átvenni.  Akkor a közeli postára mentem, ahol kiderült, hogy nem, ez nem az a posta, nem nálunk van. Kiderült, hogy Kodairába vitték, a területi központi postára. Így nekiindultam szombaton és két vonatátszállással, megérkeztem, majd a googlemaps alapján rajzolt térképemet követve megtaláltam a postát (hiszen az utcaneveket órákba telne lerajzolni…). Hát a központi posta épülete túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy egyvalaki is tudjon angolul. Azonban mivel japánok, volt fordítógépük és az activity mellett 1-1 szavas dialógusok sorát folytattuk két nyelven (ők japánul, én angolul). Művészfilm. Pedig ez csak a kezdet volt. Kiderült, hogy az van, hogy ők ezt kézbesíteni fogják, tehát most mondjam meg, helyesebben mutassak rá a lapon arra a napszakra, amikor otthon leszek (ez délután 4 körül volt, tehát sok variáció már nem lehetett aznapra). Az este 7-9-es sávot választottam, miután felfogtam, hogy ők nem adhatják ki a csomagomat a bankkártyával, noha ott lapul valamelyik rekeszben kb 5 méterre tőlünk, hiszen ők a posta és az már milyen kellemetlenül nézne ki, hogy én személyesen elmegyek érte hozzájuk, amikor ők azért vannak, hogy kézbesítsék. Arigatou. Nekiindulok, odaérek, kinevezem magamat Tokió Kolumbuszának, majd közlik, hogy nem adják ki. Snitt. Back home. Este 8 körül csörgött a benti szobai telefon, Sato Úr hívott, hogy menjek, mert csomagom jött. Próbáltam meglepődni. Átvettem. Nem tudom leírni az érzést… 



:D Köszönöm Citibank. És mivel a bankkártyám birtokában már igényelhetek iPhone-t, amin többek között van okos térkép és útvonaltervező, most nem részletezem, hogy milyen a hangulatom. Az eddigi legnehezebb kihívás ért véget.

Ma egy korrupciós szemináriumot hallgattam egy ebéd kíséretében, majd szerdán a szünnapomat feláldozom, mivel egy árfolyam konferencián többek között McKinnon professzor (Stanford Egyetem) tart előadást, és ezért a nívóért érdemes beáldozni a napi vonatjegy árát. (Ő az a McKinnon, akit otthon az optimális valutaövezetek elméletről szokás ismerni közgazdasági körökben, holott általános árfolyam-politikában sokkal többet dolgozott.)

Egyébként időközben rájöttem, hogy valójában minden órám matematika. Az illúzió megnyugtató köd rétege elillant. Annyi a különbség, hogy az egyiken stratégiai döntéseket modellezünk játékelmélettel, a másikon ugyanaz, csak információhiányos állapotnak hívjuk, a harmadikon adott feltételek mellett bebizonyítjuk, hogy a demokrácia nem vezet társadalmi jóléthez, a negyediken meg senki sem titkolta, hogy hardcore matek lesz, hisz a modern haladó makroökonómia (OLG és új növekedésleméletek mind modellek) tulajdonképpen báránybőrbe bújtatott pitbull matematika. Szóval a demokrácia nem vezet társadalmi jóléthez. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire más ennek a bizonyításnak az ismeretében felkelni (átaludva a reggelit...). :) Viccet félretéve, legalább ragad rám egy kevés matek. Ami érdekes volt, hogy Matsumoto óráján volt egy kemény cikk, amiben a nyugati és a japán életfelfogást és ennek hatásait hasonlította össze. A nyugatiak nagy, hosszú távú életcélokat fogalmaznak meg és (részben ezért) az időfelfogásukban központi szerepe van az élethossznak. Emellett a nagy többségnek fogalma sincs arról, hogy a mindennapokban mit kell tennie a nagy célok eléréséhez, azaz nincs elképzelésük az útról. Hogy ezt a szitut megkönnyítsék, jól jön a vallás, mert azt támaszt nyújt és ad valamilyen útfelfogást. A japánok nem fogalmaznak meg nagy célokat. Megélik a mindennapokat és a rövidtávú problémák tökéletes megoldására fókuszálnak, nincs jelentős hosszú távú céljuk, mert más az időfelfogás és az élettől sem várnak nagy dolgokat – egészen más a halál értelmezése (ezekkel együtt érthetőbb lesz a kamikaze jelenség). Van út, de nincs úti cél. A japánok rövid, a nyugatiak hosszú távon racionálisak. Ami még meglepő volt, hogy a japánok ateisták, de nem a mi értelmezésünk szerint. Hisznek valamilyen Teremtőben, de nem gyakorolják a vallást nyugati értelemben és a fenti út-elmélet miatt a vallás/hit szerepe is egészen más. A konklúzió, hogy az embernek valahol a kettő közti arany középútban kéne élnie, mérsékelten nagy célokat kitűzve, a napi problémákra és feladatokra erősebben koncentrálva, mert ez vezethet el a mérsékelt nagy célok eléréséhez.

Vegyes olvasmányaim. Boldogság és társadalmi elégedettség. Én ez utóbbit fogom kutatni, de a boldogság megértése is lényeges. A boldogság egy pillanatnyi érzés, míg az élettel való elégedettség sokkal hosszabb távra utal. Abban a felfogásban, ahogy használom ezeket a fogalmakat, a boldogság egy élethelyzet változásból alakul ki (sikerül egy célt teljesíteni a munkában, nyer a csapatunk, segítünk valakinek, munka után eltöltünk másfél órát a haverokkal, összejövünk valakivel, akire régóta vágytunk stb), a második a napi életritmusunkból adódik, egy hosszú folyamat eredménye. A napi életben, művészetben, sokszor még könyvekben is szinonimaként használják a kettőt, van is némi átfedés, de mégsem teljesen ugyanaz a kettő.

A pszichológia tudományának megszületését a 19. század első évtizedeire teszik. Azóta sok száz mentális betegséget kutattak és ismertek meg valamennyire, de a pozitív pszichológia, mint önálló tudományág csak 1998 óta létezik, azóta kezdtek el komolyan, tudományosan foglalkozni a boldogsággal. Habár kutatások, kísérletek elvétve voltak, de tudományosan elfogadottan a boldogságot és elégedettséget alig több mint tíz éve kezdtük megismerni. Vagyis szinte még semmit nem tudunk arról, amit nagy gondolkodók, filozófusok és közgazdászok is az emberi élet legfőbb céljaként fogalmaztak meg. Most kicsit lemaradva szemezgetek (mert olvasásban és jegyzetelésben beelőztem), de az alábbi sorok néhány könyv lényegét képezik. :)

A fenti két fogalom közül bármelyiket veszem alapul, a genetikának nagy szerepe van bennük (pozitív vagy negatív személyiség – pl: hormontermelés miatt), szintén fontos, hogy gyermekkorunkat hogyan éltük meg (szocializáció), mennyire foglalkoztak velünk szüleink (ha gyakran jön az a válasz, hogy „apa és anya most nem ér rá” akkor a gyerek már fiatalon sem vár sokat az élettől), a maradék kisebb rész a napi életünk, a munkánk és a szabadidőnk eltöltésének függvénye. A nem genetikai úton kialakult életfelfogás (szocializációs) és a munkával-szabadidővel összefüggő rész alakítható, vagyis rajtunk (és a pszichológusunkon :D) múlik. Az alakítható rész nagyban függ munkánktól és különösen a szabadidőnk felhasználásától. A médiából sulykolt és így az emberek fejében megfogalmazódó fogyasztás-pénz-hatalom jelenségek a szerepe a boldogságban jóval kisebb, mint gondolnánk és ahogyan a mindennapokban elhelyezzük ezeket. Az alapszükségleteinken felül ezek inkább az egónk kielégítésére szolgálnak a kapitalista társadalmi berendezkedés elvárásai mellett. Az alábbi videó a Revolver című film (Guy Richie) végén látható:

Az ego a világon a legaljasabb szélhámos, amit csak elképzelhetünk, mert... láthatatlan.

A legegyszerűbb és legnagyobb átverés, hogy én te vagyok.

A probléma az, hogy az ego ott bujkál, ahol nem is keresnénk. Önmagunkban.

A gondolatainknak álcázza magát, az érzéseinknek. Azt hinnénk, mi magunk vagyunk.

Az embernek védenie kell a saját egóját. Nem ismer határokat. Képes csalni, lopni, ölni, bármit megtesz, hogy fenntartsa az ego állapotát.

Az embereknek fogalmuk sincs az egójukról, nem tudják, hogy létezik az ego, nem tudnak különbséget tenni.

Az embernek nehéz elfogadnia, először is, mert ez némileg fölötte áll. Mert bizonyos szempontból nagyobb értéket képvisel, és alkalmasabb az igazság megfogalmazására.

A vallásban az ego a gonosz megtestesülése. Na persze, senki sem veszi számításba, milyen ravasz az ego, hisz ő alkotta meg az ördögöt, hogy mást hibáztathassunk.

Létrehozva egy kitalált külső ellenséget, általában valós ellenséget is szerzünk magunknak, és ez az igazi veszélye az egónak, de ez is az ego műve.

Nem létezik olyan, hogy külső ellenség, függetlenül attól, hogy mit sugallnak a gondolataink. Minden ellenségképünk a saját egónk, mint ellenség, kivetítése.

És ha ez így van, mondhatjuk, hogy külső ellenségeink 100%-a a saját találmányunk.

A legnagyobb ellenségünk, a saját belső érzékelésünk, az egónk. A saját egónk.

Az ego a társadalmi elvárásokkal és a megfelelési kényszerrel terheli személyiségünket. A társadalmi elvárások alól nehéz kibújni, ha egyáltalán lehetséges, és nem is biztos, hogy az a tökéletes módszer az elégedettebb élethez. Sőt azt sem lehet állítani, hogy az ego csak káros lehet, de mindenképpen óvatosan kell kezelni az ego "elvárásait" és az egonkon keresztül megélt boldogságot. Érezheti magát valaki elégedettebbnek azért, mert több pénze, nagyobb hatalma van, mint másoknak (lsd lejjebb), a kérdés, hogy megéri-e az eléréséhez befektetett energia. A tudományos felmérések válasza döntő többségben: nem. Minden egyes plusz munkával eltöltött óra csökkenti például a társaságban eltöltött órák számát, amely egy átlagember esetében sokkal inkább hozzájárul a jó hangulathoz, boldogsághoz, mint az arányosan megkereshető pénz. Egészen egyszerűen a pénz/hatalom hajszolásával sokan lemaradnak az életükről és ez nagyrészben az ego által kijelölt megfelelési kényszernek, helytelen céloknak köszönhető. Mikroökonómiai megfogalmazásban az emberek rossz hasznossági függvénnyel rendelkeznek, azaz nem tudják reálisan felmérni, hogy mitől lesznek elégedettek és ezért nem megfelelően cselekednek. Ha ezt az elkövetkező fél év alatt be tudom bizonyítani, akkor egy elégedett ember leszek. :)

No, de nézzük végig, hogy mik válthatják ki bennünk a boldogság érzését, vagyis a boldogságnak milyen típusai vannak (Desmond Morris osztályozása).

- Cél-boldogság: egy cél elérése után érzékelt boldogság (veszélyes, mert mind a túl kicsi, mind az elérhetetlen célok boldogtalansághoz/elégedetlenséghez vezethetnek). Általában önmagunk legyőzésével függ össze.

- Verseny-boldogság: hasonló az előzőhöz, de itt valakin felül kell kerekednünk (le kell győznünk) ahhoz, hogy beteljesüljön. Ez talán a leggyakrabban előforduló boldogságforrásunk és egyértelműen a legismertebb. Itt a boldogság a másik ember/ellenfél veszteségéből adódik. Ebbe beletartozik a másik kinevetésétől kezdve minden, ami a felsőbbrendűség érzésén keresztül ragadható meg, többek között a sportsiker is. Ide tartozik több negatív boldogságforrás is (hatalomból, fájdalom okozásából származó boldogság egy védtelen felett): a gyenge és/vagy gyáva főnök, aki a hatalmában éli ki magát beosztottjain (lelki kínzó); szadista, aki a kín okozásától lesz boldogabb (testi kínzó); a nemi erőszakot elkövető (szexuális értelemben uralkodik); a gyilkos.

-  Együttműködő boldogság: közös célok mentén, az együttműködésből, mások megsegítéséből származó boldogság. (Lehet önérdek alapú is.) Veszélye, hogy a korábban leírt cél-boldogság csapdáját rejtheti magában. (pl.: Depressziós állatmenhely üzemeltető: minden állatot nem menthet meg és nem méri fel, hogy sok száz állaton segített, az a maradék pár szerencsétlen állat űzi depresszióba, amelyeken nem tudott segíteni.) Az utóbbi évszázad súlyos gondja, hogy a városiasodás rombolja az emberi kapcsolatokat a túlzott tömegek és népsűrűség miatt, ami a verseny-boldogság túlzott erősödéséhez vezet az együttműködés visszaszorulása árán. Ez már magában veszélyforrás, mivel sok probléma együttműködés nélkül nem, vagy jóval lassabban oldható meg.

- Szeretet boldogság: szeretet- és születés-boldogság. Más majomfajtáktól a szeretet-boldogság jelensége különböztet meg minket. Képesek vagyunk azáltal boldogok lenni, hogy szeretjük egymást. Amikor mindez párkapcsolatban találkozik, a szexuális- és szeretetboldogság együtt a legnagyobb boldogságszintre repíthet, amit az emberek elérhetnek. (Vagyis a boldogsághormonok termelése ekkor érheti el a legmagasabb mérhető szintet.) Végül a születés-boldogság nemcsak a saját kicsinyek születésével, hanem az unokák világrajövetelével érzékelhető (ez sem figyelhető meg más állatoknál és szintén a szeretetből jön).  

- Hedonista boldogság: biológiai boldogság, vegyi boldogság.
Elsőként a legnagyobb biológiai boldogságforrás, a szex. Biológiai sajátosságunk szemben más majmokkal, hogy a lányok is élvezik a szexet. Hány lánytól hallottam az elmúlt években, hogy „a fiúknak mennyivel jobb/könnyebb”. A bolygó legszerencsésebb nőneműi, a biológia kiválasztottjai mondják ezt. :) További emberi sajátosság, hogy reprodukció nélkül is átélhetjük az orgazmust, ez az, ami a hedonizmust beindíthatja a folyamatban. A hedonista csoportba tartozik még az étel/ital (ezt nem ragozom) és olyan kellemes dolgok, mint a masszázs vagy a fürdő. Utóbbiakhoz közeli és más csoportba nehezen sorolható a meditációval elért nyugalom-boldogság. Azon kevesek, akik ezt a tudatállapotot el tudják érni, sokkal hosszabb ideig képesek a boldogság érzését érezni életük alatt.
Vegyi boldogság: tea, kávé, dohány, alkohol, drog. Az előbbi könnyű drogok a legtöbb kultúrában elfogadott boldogság-serkentők, míg szinte minden kormány legnagyobb ellensége a drog (illetve ma már a gyógyszeripar is gyárt megannyi boldogító szert és mind kémiai, mind emberi szempontból a határok összemosódtak a sima drogokkal). Amellett, hogy az emberek döntő többsége ezek valamelyikéhez nyúl naponta, nagy az eltérés az elfogadottságuk szempontjából, pedig az eszköz ugyanaz, a hatás különböző. A mértékletesség mindegyik esetében fontos, de a kemény drogok esetében a rövidtávú boldogságért a függőség miatt hosszú távú nyomorúsággal kell fizetni.

- Intellektuális boldogság: játékok, művészet, kutatás, humor. Az intellektuális boldogság legnagyobb előnye, hogy maga a folyamat is gyakran táplálja a boldogságot, az eredmény/siker még inkább. A keresztrejtvénytől kezdve, a társasjátékon és a művészeteken át a legkomolyabb kutatásokig minden ide tartozhat. A kutatók érdekessége, hogy a döntő többségük nem az emberiség javát szolgáló felfedezés, hanem a szellemi kihívás, rejtvény miatt élvezi a tevékenységét. Ahogy a művészek esetében is (itt a mai művész értelmezése nem mérvadó) a legtöbb kiemelkedő klasszikus mű nem kereskedelmi céllal készült, hanem az önmegvalósítás, egy sajátos ötlet vagy világnézet kivetítése. A mai médiában folyó senkitömeg (tisztelet a kivételnek) soha nem tapasztalhatja meg ezt a szellemi boldogságot, mert nem művészek, hanem előadók vagy megcsinált sztárok. Végezetül a humort is az intellektuális boldogsághoz sorolhatjuk minden pozitív hatásával.

- Ritmus-boldogság: a zene, a tánc, az éneklés, a sportok, a vallási szeánszok, törzsi rituálék tartoznak ebbe a csoportba. Számomra meglepő volt, hogy a zene esetében nem a komolyzene, a klasszikus vagy a jazz a legmegfelelőbb, itt a hangsúly a ritmuson van és az agyunk számára legegyszerűbben befogadható típus a rave/elektronikus zene. Erre biztosan sokan felkapják a fejüket (én felkaptam), de hozzáteszem, ha rá tudunk hangolódni az ütemre. (Bizonyára nem véletlen, hogy eme zenék kedvelői előszeretettel alkalmaznak katalizátorként vegyi szereket.) Ha már itt tartunk érdekes a sport is. A ritmus és a mozgás együtt különböző hormonok termelését serkenti. Így például az endorfinét, ami a morfiumhoz hasonló hatású. Sokáig azt hitték, hogy ez a sportból származó boldogság egyedüli forrása, de későbbi kutatások ezt cáfolták. A futók eufóriáját egy anandamid nevű hormon okozza, amelynek kémiai szerkezete a marihuána szerkezetére hasonlít (kannabinoid neurotranszmitter). Igaz, hogy ez természetes reakciói eredménye, de kémiai szempontból a sportoló is drogos és ezek a hormonok okozzák az edzésfüggőséget az élsportolóknál (ugyanolyan kémiai függőség alakul ki, mint a sima kábítószer esetében). Persze a sportnak sok pozitív hatása lehet amellett, hogy természetes drogok hatása alá kerülünk. Így, ha lehet egy javaslatom: Nyomás sportolni! Fű és morfium ingyen. :)   

- Fájdalom-boldogság: ezt röviden mazochista boldogságnak lehet leírni. Egyik típusa az önmegtartóztató (antihedonista) személy, aki minél több mindent tilt meg magának, annál boldogabb. Olyan személyiségre jellemző, aki nem élvezi az életet, de érzékeli, hogy mások élvezik. Ezért életstílust vált és elhiteti magával, hogy lelki felsőbbrendűségben él. Amíg ezt egyedül játssza, önsanyargatásról van szó (ami szíve joga), a probléma akkor jelentkezik, ha erre az életre másokat is rá akar venni. (pl.: az afgán tálibok megtiltották a zenehallgatást, a tévénézést, a táncot stb.) A vegetáriánusoktól, a nem-dohányzókon át, a cölibátust követők és az öngyilkos merénylők is mind ide tartoznak, természetesen motiváció és nem veszély szempontjából.

- Veszély-boldogság: a veszélyt és kihívást keresők tartoznak ide, akik kockáztatnak és bátrabbnak érzik magukat a tettük után. Manapság a szerencsejáték és az extrém sportok és az adrenalin vadászat tartoznak ide. Előbbi esetében pénzt, az utóbbiak esetében az életüket kockáztatják a boldogság követői. Mivel ez utóbbi csoportban az életveszély vezet a boldogsághoz, egészen meghökkentő tevékenységek is tartozhatnak ide (pl. vonat alá fekvés).

Nagyjából ebből tudunk gazdálkodni. :) Érdekes végignézni azt, hogy a fenti kategóriák közül mennyi tekinthető pozitívnak és mennyi negatívnak. Meglepő az eredmény, de nem tragikus.

A jövő hétre több iskolai beszámolót is kell készíteni, másrészt „alkotói szabadság” következik, a cikk piszkozatának elkészüléséig csak sürgős esetben jelentkezem. Remélem, lesz miről beszámolnom és sikerült valamit kihoznom, továbbá némi számszerű bizonyítékot is felvonultatni az üres szavak után. Addig is vigyázzatok Magatokra!